Hétköznapi apologetika: Hányszor élünk? – avagy a lélekvándorlásról

Ennek a tanításnak a hívei többféle érvet szoktak sorolni. Hogy vannak emberek, akik emlékeznek „korábbi életükre”. Akadnak, akik első találkozásukkor ismerősnek találnak valakit, a pszichológia ezt a „déjá vu”-jelenséget (annyit jelent: már látott, már megélt) memóriazavarra vezeti vissza. Megesik, hogy valaki olyan képességekkel születik, amelyeket senkitől nem örökölhetett, mert a családban, a rokonságban nincs rá példa. Határozottan ki kell jelentenünk: a lélekvándorlás tanítása nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Nemcsak azért, mert már filozófiailag is tarthatatlan, hanem mert a Biblia, az Ó- és az Újszövetség egyaránt, szembefordul vele. Az egyház kétezer éves történelme során következetesen elutasított minden olyan próbálkozást, amely tanításába be akarja csempészni, vele egyeztetni vagy azt a lélekvándorlás elvei szerint átértékelni. A filozófia, pontosabban az antropológia (embertan) az embert testi-lelki egységnek tekinti. Ebben az egységben a lélek a személyiség központja, a test pedig a személyiség környezethez való vonatkozása konkrét formában. Más szóval egy „darab” világ, amely a testünk által beletartozik személyi valóságunkba. A test halála ennélfogva az egész embert érinti: a lélek test nélkül nem egész ember. De a halott testet egy másik test nem tudja helyettesíteni, mert hiányzik belőle az élet kezdete óta adott személyi vonatkozás. A Biblia – akár élőkről, akár halottakról szól – sosem említi külön a testet, hanem mindig az embert a maga történeti, egyedüli valóságában, testi-lelki megismételhetetlen egységében. Az ember végső sorsa eldöntésénél nem a test vagy a lélek, hanem az ember áll az ítélet központjában az egyetlen és végleges életre vonatkozólag. Nagyon világos ezen a ponton a zsidókhoz írt levél egy mondata: „Amint el van határozva, hogy az ember egyszer haljon meg s utána az ítélet következzék, úgy Krisztus egyszer áldozta föl magát, hogy elvegye sokak bűnét” (Zsid 9,27). Nincs tehát több élet és a tisztulás következménye más úton is megvalósulhat, amint azt az egyház „tisztítótűzhely”– re vonatkozó tanítása kifejti. A lélekvándorlás hívei hivatkozni szoktak a Szentírás néhány helyére, amelyet igyekeznek a saját felfogásuk igazolására értelmezni. Máté evangéliumában például Jézus kérdésére az apostolok elmondják, hogy kinek tartja őt a közvélemény – Keresztelő Jánosnak, Jeremiásnak, Illésnek (Mt 16,13). Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy egyfajta lélekvándorlási hiedelem, főleg Isten küldötteire vonatkoztatva, nem állt távol az Ószövetség népének hitétől, nem pedig azt, hogy ez a nézet hivatalos tanítás volt. Az izraeliták fogalmai a túlvilágról amúgy sem nevezhetők kialakultnak. Az egyház hivatalos megnyilatkozásai mindig újra hangsúlyozzák, hogy a halál után a lélek Isten ítélőszéke elé kerül. (Hogy csak két példát említsünk: 1336-ban XII. Benedek döntése és 1979-ben a Hittani Kongregáció irata foglalkozik a kérdéssel, tisztázva az egyház álláspontját.) Tehát nem lehet szó arról, hogy a halál után a lélek egy másik testbe költözik. Amióta a keleti filozófiával és vallásos felfogással való foglalkozás Nyugaton elterjedt, „divatossá vált” a lélekvándorlás tana, amely más ezoterikus elképzelésekkel is keveredik. A XIX-XX. században két fontosabb mozgalom, a teozófia és az antropozófia (Rudolf Steiner) építette be ideológiájába, a XX. század második felében pedig a New Age elnevezésű álvallás is hirdeti a lélekvándorlást. Hányszor élünk? – tettük fel címként a kérdést. Ha mint keresztények hisszük, hogy Isten a szeretet, akkor nem férhet kétség hozzá, hogy úgy tekint ránk, mint egy apa a gyermekeire. A lélekvándorlás-hit istene nem igazán törődik az emberrel, hiszen számára csak az fontos, hogy az ember valamilyen módon megtisztuljon. A Szeretet Istene viszont „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta”. Isten maga lépett be a világba, hogy magára vegye sorsunkat és megnyissa az utat, hogy mindnyájan beteljesedjünk az ő szeretetében – egyszer és mindenkorra.

(Írásunk a németországi Életünk című katolikus lapban megjelent cikk rövidített változata.)