Forrai Tamás Gergely SJ

Jn 2,13–25

A templom megtisztításának jánosi leírása (Jn 2,13–25) önálló hagyomány, amely eltér a szinoptikusoktól. János tudatosan helyezi e történetet az evangéliuma elejére, ezzel a már kezdettől fogva vállalt nyílt ellentétet mutatja be, és nem mint a Jézus elítélését közvetlenül befolyásoló eseményt.

Érdemes elképzelni a jeruzsálemi templom udvarrendszerét, amely a pogányok által is használt részektől befelé haladva tisztul meg és ér el a Szentélyig. Történetünk a külső részben zajlik, ahol a hívők állatáldozataihoz előkészített állatokat és egyéb kellékeket árulták, a régtől megszokott formában: egy valódi vásárcsarnok vagy valami zajos, elpiacosodott búcsú környékének képe rajzolódik ki előttünk.

Mk 1,7–11

A márki elbeszélés elején olvasható Jézus megkeresztelkedésének története, amely számomra az Ó- és Újszövetség egymásra épülésének csodálatosan letisztult bemutatása. Valódi jó hír – evangélium – a Jézusban történő megváltásról. A zsidó nép istentapasztalatának hosszú útja, ezen belül a babiloni fogságból történő hazatérés ígéretét kimondó próféta szava lesz itt valósággá. Amit János csak előkészít, az a bűnbánat: a személyes, tudatos szándék a belső változásra, a megtérésre, amelyre válaszul maga Isten mutatja meg szándékát a megbocsátásra. Bármilyen hihetetlen, a történeti források alapján is úgy látszik, hogy a vidék lakossága valóban özönlött a Jordánhoz, mert megérintették János szavai. A Keresztelő tanítása, ruházata mintha mindenkiben Illés próféta alakját és visszatérésének ígéretét idézte volna fel.

(Mk 13,33–37)

Ahogy Jézus felkészíti tanítványait a közelítő utolsó időkre, úgy lesz számunkra is egyre fontosabb figyelni minden megelőző, apró jelre. Erre pedig csak az éber szolga képes, akiről ma is, mint mostanában annyiszor, példázatot olvasunk (Mk 13). De vajon milyen is ez az éber állapot?

Örömteli várakozás ez, tudatos készülődés egy célra, amelyre figyelmünket irányítjuk – szemben a hétköznapi szétszórtságunkkal, célt vesztett sodródásunkkal. Két lábon állva a jelenben – és nem szétesve, elveszve a múlt vagy a jövő teljesítménykényszerében. Belső csendben, nyugalomban figyelve a világra, magamra és Istenre – és nem a zajban, álarcok mögé bújva.

Mt 22,15–21

Jézus egyik sajátossága az, hogy kortársai számára is felismerhetően megél egy belső szabadságot, amely tanításának minden területére kiterjed. A mai evangélium azt mutatja meg, hogy Jézusnak mint igazi prófétának volt véleménye a politikáról. Bár sokan szeretnék politikamentesnek láttatni, nem volt az, ahogy mi sem lehetünk azok.

Mt 18,15–20

A mai evangélium és az olvasmányok a testvéri figyelmezetésről szólnak. De vajon reális-e, megengedett-e ez a mai világban? Hiszen, nézzünk körbe, mintha alapjában lenne megkérdőjelezve a másik emberért viselt egyéni felelősség, mintha a „szabadsága” eleve kizárná azt, hogy kihívás elé állítsam. Elmegyünk az utcán a szemetelő mellett, nem merünk rászólni a buszon hangoskodóra, ahogy tanárként vagy szülőként nem lehet rászólni a gyerekre sem, civilként a politikusra sem. Az evangéliumi út ezzel élesen szemben áll: nekem nem lehet mindegy, hogy mi történik a másik emberrel. A keresztény társadalmi tanítás szerint felelősségem van iránta, hiszen mindenki közösségben tud csak növekedni, illetve a nem növekedő ember lehúzza magával a környezetében élőket. Ahogy az olvasmányban Ezekielnek mondja az Úr: „ha te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen vétke miatt hal ugyan meg, de vérét tőled kérem számon”.

A növekedés példabeszédei (a jó föld, a konkoly, a mustármag, a kovász) után kicsit magukban állnak a kincsről szóló példázatok. Magukban, hiszen nem tudjuk, hogy kiknek és milyen kontextusban mondta ezeket Jézus, pedig ez mindig sokat segít az értelmezésben. Ezért talán még nagyobb a súlyuk: a minden vagy semmi elvét erősítik meg. Azt, hogy vannak az életünkben egyszeri és visszavonhatatlan döntések, amelyeket nem tudunk megkerülni (illetve megkerülésük azonos a nemmel).