Dragon Zoltán

Né­met—oszt­rák já­ték­film (2008)

Két év­vel az oszt­rák pop­éne­kes, Falco (ere­de­ti ne­vén Johann Hölzel) ha­lá­la után, 2000-ben egy DVD-t kap­hat­tak ke­zük­be a ra­jon­gók, ame­lyen a ze­nész leg­fon­to­sabb videoklipjeit néz­he­tik meg új­ra és új­ra. Az ös­­sze­ál­lí­tás bó­nusz­szá­mokat is tar­tal­maz, így a Bolland Pro­ject Feat. Alida „A Tribute to Falco” cí­mű da­lát. A szö­veg jól ös­­sze­fog­lal­ja Falco élet­út­ját, fel­so­rol­ja leg­fon­to­sabb da­la­it, ame­lyek­kel fel­ke­rült az ame­ri­kai és brit pop­lis­ták­ra. Az oszt­rák éne­kes igen nép­sze­rű volt, szá­ma­it vi­lág­szer­te is­mer­ték. A bé­csi de­ka­dens kul­tú­ra kép­vi­se­lő­je­ként új­ra „el­ad­ta” Mo­zar­tot, a Titanicot és a né­met nyel­vet. Ha­lá­la­kor pe­dig még egy tá­vo­li me­xi­kói kis­vá­ros, Puebla rá­dió­adó­ja is meg­em­lé­ke­zett ró­la, „Vienna Calling” cí­mű szá­má­val. És csak saj­nál­ni tu­dom, hogy nem a nagy ked­ven­ce­met, a „Push! Push!-t” ad­ták le.

KorTárs (2012)

A deb­re­ce­ni MODEM-ben né­hány év kü­lönb­ség­gel lát­hat­tuk a szo­ci­a­lis­ta-re­a­lis­ta mű­vé­sze­tet fel­dol­go­zó tár­la­tot és Reigl Ju­dit életmű-ki­ál­lí­tá­sát. A két tár­lat két le­he­tő­sé­get, két élet­utat je­lent: Reigl Ju­dit olasz­or­szá­gi ta­nul­mány­út­ja után csak po­li­ti­ku­sok (Gerő, Rá­ko­si) port­ré­i­nak meg­fes­té­sé­re ka­pott meg­ren­de­lést. Vá­la­sza a dis­­szi­dá­lás volt, és kis­sé kö­rül­mé­nye­sen, Auszt­ri­án, Sváj­con, Bel­gi­u­mon ke­resz­tül el is ju­tott új ha­zá­já­ba, Fran­cia­or­szág­ba. Mű­vé­szi élet­út­ja is több ál­lo­mást érin­tett: Fran­cia­or­szág­ban szür­re­a­lis­ta lett (ka­ta­ló­gu­sá­nak elő­sza­vát ma­ga Bre­ton ír­ta), majd a lí­rai abszt­rak­ci­ón ke­resz­tül ju­tott el az ame­ri­kai abszt­rakt exp­res­­szi­o­niz­mu­sig.

Kéz­jegy (2009)

Gyé­mánt Lász­ló fotórealista fes­tő­mű­vész. Ez­zel a fel­ütés­sel kezd­het­nénk éle­té­nek, mű­vé­sze­té­nek be­mu­ta­tá­sát, és nem is len­ne (an­­nyi­ra) di­dak­ti­kus. Van­nak kor­sza­kai, ami­kor tény­leg szin­te a va­ló­ság­nak meg­fe­le­lő­en, fény­kép­sze­rű­en ad­ja vis­­sza mo­dell­je­it, aki­ket mű­vész­tár­sai, szí­né­szek, írók, tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­gek, po­li­ti­ku­sok kö­zül „ver­bu­vál”.

Krisztus-monogram, bibliai jelenetek, Jó Pásztor-ábrázolások, illetve díszes ruhakapcsok (fibulák), dekoratív falfestmények, iparművészeti tárgyak, szobrok – az ókeresztény jelképek leggyakoribb témái és megjelenési felületei. Nem is gondolnánk, hogy Magyarországon az ókeresztény kor kutatása egyidős a régészettel – közel kétszáz esztendőre tekint vissza. Egyik kiemelkedő időszaka pedig 1938-ra, a Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszus idejére esett.

Ez alatt a kétszáz esztendő alatt az ismert ókeresztény emlékek száma (amelyek ebben az esetben lehetnek építészeti emlékek és kisplasztikák is) megtöbbszöröződött. 1879–80-ban Czobor Béla még tíz emléket írt le, közel fél évszázaddal később Nagy Lajos pedig már hatvanegyről számolt be.

Talán hihetetlennek tűnik, de a kereszténységnek nem a „hagyományos” pogány vallásokkal kellett igazából „megküzdenie”, hanem azzal a napkultusszal, amely Perzsiából eredt, és az európai kontinensen már Mithras-kultuszként jelent meg. A Mithras-hitnek számos tárgyi emléke maradt fenn, de a legismertebb egy kis rekonstruált szentély az osztrák–magyar határon.

Erődök, őrtornyok a limes mentén
„Van kiút a gazdasági válságból” – állítja Hirschberg Attila. A receptet pedig szívesen megosztja a bárkivel: a turizmusra kell költeni, mert a befektetett pénz jóval több embernek ad munkát, mint egy-egy ipari beruházás.

Ez esetben nem vallási értelemben vett kérdésfelvetésről van szó, hanem inkább régészeti kíváncsiságról. Fogalmazzunk tehát pontosabban: hová kerülnek az elhunytak egy régészeti ásatás után?

Kevesen tudják, mi történik a leletekkel egy régi temető feltárását követően. A régészeti és a muzeológusi munka befejeztével a sírmellékletek – megcímkézve és leltározva – a múzeumi raktárak polcaira kerülnek, kisebb (értékesebb) részüket pedig egy-egy időszaki kiállításon ismerhetjük meg.