Aranylemez, aranytokban – A százéves Rév Lívia köszöntése

Ez a kivételes művész, akinek élete és pályája már-már elkoptatja a páratlan, a rendkívüli, az egyedülálló jelzőket. A tisztviselőék háborús szülötte budai kislány, akinek zenei fogékonysága már akkor megmutatkozott, amikor zongoraleckét kért ajándékba az ötödik születésnapjára. Nem hajas babát, nem masnis kötényruhát, nem tollaslabda-fölszerelést. Csak egy zongoraórát az egy emelettel lentebb lakó zongorakisasszonynál. Akit névtelenségbe burkolózó pártfogók segítettek be az egyik legkiválóbb elemi iskolába, akit a zenetanár-legenda Varró Margit vett a szárnyai alá, és akinek Weiner meg Dohnányi elismerő félmondatai váltak életre szóló iránymutatójául. Aki hűségben végigvacogta a vészkorszakot, miközben Bach Olasz koncertjét memorizálta az óvóhelyen, akit kiváló minősítésű oklevelével sem engedtek katedrához, aki kalandos módon meghódította a háborúból épphogy fellélegzett Bukarestet, majd még kalandosabb módon Párizsba vetődött, ahol sebtében összekötötte az életét egy valóságos francia főrenddel. Persze a Notre-Dame-ban, hol másutt? Akiben nem csupán Chopin lelt rá kongeniális megszólaltatójára, de aki Czerny másoktól kopogós etűdjeit is oly éterien, annyi költőiséggel játssza, minthogyha imádságot mondana. Miközben idehaza majdhogynem el is felejtkeztek róla.
Pedig Rév Lívia szívében mindvégig megmaradt magyar muzsikusnak: ha csak tehette, Bartókot játszott a BBC-től is közvetített londoni nagyzenekari hangversenyein, amikor meg szólóestre adódott alkalma, legalább az Este a székelyeknél akkor is elhangzott. Tanítási metódusa, amellyel vagy négy zongoristanemzedék számára jelölte ki a helyes utat, deklaráltan magyar módszer, Liszt öröksége, akit a művésznő, közmondásos humorával, zenei dédapjaképpen tisztel. Különös, hogy miközben más magyar muzsikusok sokkalta nagyobb figyelmet kaptak még itthon, a vasfüggönyön innen is, Rév Líviát alig-alig ismertük, miközben a párizsi zenei életben is afféle különutasnak számított. Csak épp az ő lemezeit veszik elő mindmáig, ha a francia komolyzenei adók hiteles Debussy-felvétellel akarnak kedveskedni a hallgatóságnak.
Ez a bámulatos életpálya már csak a muzsikuspartnerek vázlatos fölsorolásával is lexikoni szócikkért kiált. Fenyves Lóránt és Alice, Zathureczky Ede, Végh Sándor, Starker János, Banda Ede, Varga Tibor, Székely Zoltán – szemezgetem a La Perla nevezetű szálloda levélpapírjára rögtönzött listát, amelyen maga a művésznő vette leltárba kamarapartnereit, külön kérésemre. Nem szólva a sztárkarmesterekről, akiket sikerekhez segített: Malcolm Sargentről, Adrian Boultról, André Cluytens-ről, Kripsről, Kubelikról, Susskindról, Schmidt-Isserstedtről. Hála a hatvanas években készített bakelitlemezeknek és a kilencvenes évektől slágerlistákat hódító angol CD-kiadásoknak, Rév Lívia egyedülálló finomsága és mély érzéssel társuló zenei intelligenciája sokak mindennapi zenei tápláléka. Mindazonáltal elszorul a szívem, ha a Radio France meg a BBC archívumában lapuló kincsekre gondolok: Mozart-szonáták, Beethoven-, Chopin-, Schumann- és Bartók-koncertek… Amit lehetett, egybeszedegettünk, de hiányzik, sokunknak hiányzik az az aranydobozos díszkiadás ezen a szép, évfordulós születésnapon. Menuhinnak, aki ugyancsak 1916-ban látta meg a napvilágot, kiadója pazar díszkiadást szentelt, amelynek fedelén a „Menuhin Évszázada” fölirat díszeleg. Menuhin tizenhét esztendeje nincs közöttünk. Rév Lívia ellenben mind a mai napig a zongora mellett ébresztgeti az előadó-művészet nagy korszakának szunnyadozó múzsáit. Adjon Neki a Teremtő puha billentést, könnyed futamokat még sokat, sokáig!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.