Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Múlt szombaton és vasárnap apostoli úton voltam Marokkóban, őfelsége VI. Mohammed király meghívására. Szeretnék köszönetet mondani neki és a többi marokkói vezetőnek a meleg fogadtatásért és az egész együttműködésért; különösen a királynak: nagyon testvéries, rendkívül barátságos, egészen közvetlen volt.
S főleg az Úrnak mondok köszönetet, aki megengedte, hogy egy további lépést tegyek a muszlim testvérekkel való párbeszéd és találkozás útján, hogy – amint az út mottója szólt – „a remény szolgája” legyek a mai világban. Zarándoklatom két szent nyomdokait követte: Assisi Ferencét és II. János Pálét. Nyolcszáz évvel ezelőtt Ferenc a béke és a testvériség üzenetét vitte el Malik al-Kámil szultánnak; Wojtyła pápa 1985-ben tett emlékezetes utazást Marokkóba, miután fogadta a Vatikánban – a muszlim államfők közül elsőként – II. Hasszán királyt.
Föltehetné valaki a kérdést: miért megy a pápa a muszlimokhoz, és nem csak a katolikusokhoz? Miért van olyan sok vallás, hogyhogy ilyen sok vallás van? A muszlimokkal együtt ugyanazon atyának, Ábrahámnak a leszármazottai vagyunk. Miért engedi meg Isten, hogy sok vallás létezzen? Isten meg akarta engedni ezt: a skolasztikus teológusok Isten megengedő akaratára (voluntas permissiva) hivatkoztak. Ő meg akarta engedni ezt a valóságot: sok vallás van, némelyek a kultúrából születnek, de mindig az ég felé, Istenre tekintenek. De amit Isten akar, az a testvériség közöttünk, és különösképpen – ennek az útnak az indokát itt találjuk – azokkal a testvéreinkkel, akik hozzánk hasonlóan Ábrahám gyermekei, a muszlimok. Nem kell félnünk a különbözőségtől: Isten megengedte ezt. Attól kell félnünk, ha nem a testvériségen dolgozunk, nem annak érdekében, hogy együtt járjunk az életben.
A remény szolgálata – egy olyan korban, mint a mienk – mindenekelőtt azt jelenti, hogy hidat verünk a civilizációk között. Számomra öröm és megtiszteltetés volt, hogy ezt Marokkó nemes királyságával tehettem, találkozva az ország népével és vezetőivel. Megemlékeztünk néhány fontos nemzetközi csúcstalálkozóról, melyeket az utóbbi években abban az országban tartottak, és VI. Mohammed királlyal hangsúlyoztuk a vallások lényegi szerepét az emberi méltóság védelmezésében, a béke, az igazságosság előmozdításában, valamit a teremtett világ gondozásában, amely a mi közös otthonunk. Ebben a perspektívában a királlyal közösen aláírtunk egy felhívást Jeruzsálemért, hogy a szent várost őrizzék meg az emberiség örökségeként és a békés találkozás színhelyeként, különösen a három monoteista vallás hívői számára. Meglátogattam V. Mohammed mauzóleumát, leróva kegyelemet emléke és II. Hasszán emléke előtt. Meglátogattam az imám- és hitszónokképző intézetet is. Ez az intézet egy olyan iszlámot igyekszik előmozdítani, amely tiszteletben tart más vallásokat, visszautasítja az erőszakot és az integralizmust, vagyis hangsúlyozza, hogy mindannyian testvérek vagyunk, és a testvériség érdekében kell dolgoznunk.
Különös figyelmet szenteltem a migrációs kérdésnek, amikor a hatóságokhoz beszéltem, és főleg azon a találkozón, amelyet kimondottan migránsoknak szerveztünk. Némelyikük tanúságot tett arról, hogy megváltozik, és ismét emberivé válik a migráns élete, amikor olyan közösségre talál, amely személyként befogadja őt. Ez alapvető fontosságú. Épp a marokkói Marrákesben ratifikálták – tavaly decemberben – „a biztonságos, rendezett és szabályozott migrációról szóló globális egyezményt”. Ez jelentős lépés a nemzetközi közösség felelősségvállalása felé. Szentszékként felkínáltuk hozzájárulásunkat, amelyet négy igével lehet összefoglalni: befogadni, védelmezni, támogatni és integrálni a migránsokat. Nem arra gondolunk, hogy a magasból kell segélyprogramokat leeresztenünk, hanem arra, hogy együtt kell közös úton járnunk ezzel a négy tevékenységgel, hogy olyan városokat és országokat építsünk, amelyek – megőrizve saját kulturális és vallási identitásukat – nyitottak a különbözőségekre, és meg tudják becsülni azokat az emberi testvériség jegyében. A Marokkóban élő egyház közel áll a migránsokhoz, elkötelezetten segíti őket. Nem szeretek migránst mondani; inkább migráns személyekről szeretek beszélni. Tudjátok, miért? Mert a migráns melléknév, míg a személy szó főnév. Beleestünk a melléknevek kultúrájába: rengeteg melléknevet használunk, és sokszor megfeledkezünk a főnevekről, vagyis a lényegről. A melléknév mindig egy főnévhez, egy személyhez kapcsolódik; tehát: migráns személy. Így megmarad a tisztelet. Ne essünk bele a mellékneves kultúrába, amely túlságosan cseppfolyós, túlságosan megfoghatatlan. A Marokkóban élő egyház – amint mondtam – elkötelezetten segíti a migráns személyeket; köszönetet akartam mondani nekik, és bátorítani mindazokat, akik nagylelkű szolgálatot végeznek értük, és így megvalósítják Krisztus szavát: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35).
A vasárnapot a keresztény közösségnek szenteltük. Először is meglátogattam a Vidéki Szociális Szolgáltatóközpontot, amelyet A Szeretet Leányai nővérek működtetnek, ugyanazok, akik itt, a Szent Márta-háznál a gyermekorvosi rendelőt vezetik, és ezek a nővérek – ott, Marokkóban – számos önkéntessel együttműködve dolgoznak, különféle szolgáltatásokat kínálnak a lakosság számára.
A rabati székesegyházban találkoztam a papokkal, a megszentelt személyekkel és az Egyházak Világtanácsával. Kis nyájat alkotnak ők Marokkóban, ezért idéztem föl a só, a fény és a kovász evangéliumi képét (Mt 5,13–16; 13,33); az ezekről szóló szakaszokat olvastuk fel a mostani általános kihallgatás elején. Nem a mennyiség számít, hanem az, hogy a sónak legyen íze, hogy a fény ragyogjon, és hogy a kovásznak legyen ereje megkeleszteni az egész tésztát. És ez nem tőlünk jön, hanem Istentől, a Szentlélektől, aki Krisztus tanúivá tesz bennünket, ott, ahol vagyunk, a párbeszéd és a barátság olyan stílusában, amelyet először egymás között, keresztények között kell megélnünk, mert – azt mondja Jézus – „arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Az egyházi közösség feletti öröm a vasárnapi Eucharisztiában találta meg alapját és teljes kifejeződését, amelyet a főváros egyik sportkomplexumában ünnepeltünk. Sok ezer ember, mintegy hatvan nemzetből! Egyedülálló epifániája Isten népének egy muszlim ország szívében. Az irgalmas apáról szóló példabeszéd felragyogtatta közöttünk Isten tervének szépségét, aki azt akarja, hogy minden gyermeke részt vegyen az ő örömében, a megbocsátás és a megbékélés ünnepén. Erre az ünnepre azok lépnek be, akik képesek elismerni, hogy rászorulnak az Atya irgalmára, és tudnak együtt örülni vele, amikor az egyik fivér vagy nővér hazatér. Nem véletlen, hogy ott, ahol a muszlimok mindennap a Könyörületeshez és az Irgalmashoz fohászkodnak, elhangzott az Atya irgalmasságáról szóló nagy példabeszéd. Így van: egyedül az, aki újjászületett, és ennek az Atyának az ölelésében él, egyedül azok, akik testvérnek érzik magukat, egyedül ők lehetnek a remény szolgái a világban!
Fordította: Tőzsér Endre SP
