Amit a biológia és amit a hit mond


– A megtermékenyített petesejtet az orvostudomány embernek tekinti?


– Én nem teszek különbséget az alapján, hogy az élő valóság hány sejtből áll, bár biomedicinális szempontok alapján kategorizálni lehet az élet kezdeti szakaszát is. Az ember azért különbözik minden más lénytől a teremtett világban, mert lelke van, s a biomedicina sosem tud rávilágítani arra – nem is feladata –, hogy mikortól van lelke ennek az élőlénynek. A hittel élő ember azt mondja, nyilván attól a pillanattól, amikor elindul a biológiai program, amelynek végén ott áll az ember, aki érez, gondolkodik, unatkozik, szeret… mindazt, ami a lélek sajátja, a biológiai anyag segítségével fejezi ki.



Nem tudom, miért jöttem a világra, szüleim sem tudták. A Teremtő akaratából vagyok itt a földön. Feltételezem, hogy ő időtlen idők óta tudta, mikor születek meg, s azt is, hogy a bennem élő lélek éppen ebben a biológiai anyagban kezd el működni, aki én vagyok. Amikor 1949 januárjában megláttam a napvilágot, a lélek már bennem volt, de még nem játszott olyan mélységben ezen a hangszeren, biológiai valóságomon, mint ahogyan felnőttkoromra – értelemmel, tanulással, hittel megáldva – a lélek működteti a biológiai anyagot.

– A kezdeti időkben egyesek nem tekintik az ember megölésének a magzat elpusztítását…


– A római katolikus egyház egyértelmű állásfoglalást hozott ebben. Az orvostudomány – mint említettem – leír ugyan bizonyos, biológiai szempontból differenciált állapotokhoz kötődő megjelenéseket, de azt senki nem tudja megmondani, mikortól hordja a lelket a biológiai szubsztrátum. Ezért tartom helyesnek, amit a katolikus egyház tanít: a fogantatás után az abortusz gyermekgyilkosság. Magyarországon ma még mindig 40-45 ezer magzatelhajtást végeznek évente, miközben igen kevés, nyolcvannyolcezer magzat születik meg.

S mintha egyre gyakoribbá válna a koraszülés…

– Igen nagy számmal jönnek világra újszülöttek idő előtt és alacsony súllyal. Magyarországon nyolc és kilenc százalék között mozog az arányuk. Ez kétszer olyan magas, mint a hozzánk földrajzilag és kulturálisan közel álló, többé-kevésbé hasonló gazdasági fejlettségű, de tőlünk mégiscsak nyugatra fekvő országokban. Ausztriában, Csehországban, Szlovéniában, Skandináviában az említett arány csak három-négy százalék.

– Mi ennek az oka?


– Elsősorban társadalmi s kevésbé orvosi magyarázatát adhatjuk ennek. Ahhoz, hogy valaki nyugodt körülmények között viselje a várandósságát, semmilyen módon „ne zavarja” a benne fejlődő magzat biológiai programjának kiteljesedését, harmonikus életvitelre van szükség. Köztudott, hogy azokban a régiókban, ahol a gazdaság kevésbé fejlett, az iskolázottság alacsony szintű, vagy például magas a cigarettázók aránya, ott kifejezetten több a korán és kis súllyal világra jövő, úgynevezett patológiás újszülött. Budapest egyes kerületeiben a mutatók sokkal rosszabbak, mint például a II. vagy a XII. kerületre vonatkozók. Itt skandináv – tehát igen alacsony – újszülött-halálozási és koraszülési adatokat találunk. De ugyanezt elmondhatjuk országosan is: Borsod-Abaúj-Zemplén megyében – összehasonlítva mondjuk Veszprém megyével – kevésbé biztatóak a mutatók. Évtizedek óta nem sikerül csökkenteni a koraszülöttek és a kis súlyú újszülöttek arányát. Nem a szülészeti megelőző program hiányára vezethető ez vissza, hanem az említett szociokulturális, gazdasági és életmódbeli sajátosságok okozzák. A jelenlegi helyzetet látva sajnos évtizedekig nem várok előrelépést ezen a téren.

– A hazai újszülöttkori gyógyászat milyen szakmai színvonalon áll?


– Az általános gazdasági-pénzügyi helyzet ellenére a magyar neonatológia (újszülöttgyógyászat) közel nyugat-európai színvonalú. Egy kis súlyú újszülött életben maradását 20-25 milliós műszerpark segíti, s az átlagosan kilencvennapos gyógyítási időszakban az orvosok további négy-öt millió forintot költenek a csecsemőre. De az emberi élet nem mérhető pénzzel!

– A koraszülött csecsemő később milyen egészségi kockázatokkal kénytelen szembenézni?


– Az 1990-es években igazolódott az a feltételezés, hogy a születési súly összefügg bizonyos, későbbi életkorban megjelenő kórképekkel. Minél alacsonyabb súllyal születik valaki, annál nagyobb kockázatot hordoz, hogy már húszéves kora fölött, de negyvenéves kora után nagy valószínűséggel szív- és érrendszeri vagy egyes anyagcsere betegségekben szenved majd. Nem biztos, hogy mindenkinél jelentkezik, de háromszorostól tízszeresig nagyobb az esély az említett betegségek megjelenésére. S ennek következtében nő az infarktus, az agyvérzés és a cukorbetegség kockázata.

Az évi nyolcezer koraszülött túlélési esélye az orvosi segítségnek köszönhetően igen nagy, de potenciálisan magukban hordozzák az említett rizikót – ám ha időben felismerjük, és gyógyszeresen, illetve életmódbeli változtatásokkal kezeljük a betegségeket, akkor még a tünetek kifejlődése előtt csökkenteni lehet megjelenésük kockázatát.

– A méhen belüli életben jelentkező fejlődési rendellenességek jelentős részben kiszűrhetők. Kinek a döntésén múlik, hogy az ilyen magzat megszületik-e?


– A méhen belüli fejlődést egyre jobban tudjuk követni a mind érzékenyebb műszerek és vizsgáló eljárások segítségével. Felismerjük a nem szokványos alaktani, szerkezeti változásokat. A vérből, a magzatvízből vagy a magzati sejteket tartalmazó részekből következtetni lehet például a kromoszóma-rendellenességekre. A gének szerepének felismerésével egyre pontosabb molekuláris-genetikai diagnózist lehet felállítani.

Az orvosok egy része bizonyos eltérések láttán kijelenti, hogy a magzat nem életképes, s azt tanácsolja a mamának, szakíttassa meg várandósságát. Ugyanakkor kiderült egyik-másik ilyen kórképről, hogy az életképességet nem befolyásolja; a betegség nyilvánvaló, de hosszabb ideig együtt lehet vele élni.

Nehéz etikai dilemma ez, hiszen a fejlődési rendellenességeket hordozó magzat is lélekkel bíró emberi személyiség. Senkit nem biztatnék, hogy emiatt fejeztesse be várandósságát, ugyanakkor azt kell gondolnom, ha valaki hitbéli meggyőződéssel nem bírja elviselni ezt az állapotot, akkor döntését orvosilag megalapozottnak lehet tartani. De itt a biológia, az orvoslás és a hit, a transzcendencia elválik…

– Professzor úr nyilván látott meghalni újszülöttet, s látta a szenvedő anyát is… Ez bizonnyal orvosként is nehéz tapasztalat.


– Megrázó… bármilyen régóta műveli is valaki ezt a szakmát, nem törődhet bele, de egy idő után elsősorban a történések biológiai részét tekinti. A szülők részéről pedig: még nem alakult ki a családban mély és személyes kapcsolat az újszülöttel, ezért az elvesztése fölött érzett fájdalom talán kisebb, mintha egy húsz- vagy negyvenéves, közeli hozzátartozónkat veszítjük el. A legnehezebb az édesanyának, aki a hosszú hónapok alatt már ezer szállal kötődött gyermekéhez.

– Egyik előadásában így fogalmazott: a születésről a biológia tud mondani valamit, a halálról meg a hit…


– A születés körülményeiről az orvostudomány sok tényt feltárt már, le tudja írni, mi az átlagos, a normális, s be tud avatkozni az attól való eltérésbe. A születésről valóban sok mindent tudunk, bár a titok ott is igazán mély – a halált azonban még soha senki nem írta le.

– Ezért amikor a halált említjük, mindig a halál előtti állapotról beszélünk…


– Földi életünk elmúlása születésünkkel egyenértékű történet. A halál az anyagi világból való távozás után új dimenziót nyit halhatatlan lelkünk számára, s ezt mostani eszköztárunkkal – gondolatainkkal, emlékeinkkel, tudásunkkal – képtelenek vagyunk leírni, csak a hit által közelíthetjük meg. Tudomásul kell vennünk azonban a társadalmi közgondolkodást: senki sem szeret szembesülni a fájdalommal, a szenvedéssel és az elmúlással.

– A fájdalomnak is lehet értelme?


– A fájdalomnak és a szenvedésnek van értelme.

– Ezt az orvos vagy a hívő ember mondja?


– A hívő ember. Orvosként csillapítom a fájdalmat, mert arra esküdtem fel, hogy megszerzett tudásommal és a rendelkezésre álló eszközökkel enyhítem embertársaim fizikai szenvedését. A hívő ember nem vádolja Istent azért, mert a fájdalom, a szenvedés éppen őt érte el – bár nem tudom a végső értelmét, sejtem, hogy elviselése hasznára lesz a lelkemnek, s felfogható az üdvtörténetben való közreműködésként.

– Az orvos, amikor kimondja, hogy lélek, gondol-e valamire, vagy a hit mondatja ezt vele?


– A hit mondatja. Lelkiismeretünkön keresztül szólal meg a lelkünk, s a lelkiismeret nem lehet más, mint az a „maradék”, amit az édenkertből való kiűzetésünk után az ember megőrzött magának a paradicsomi állapotból. Lelkiismeretünk révén kommunikálunk Istennel. Ezt nem tudom orvosilag megfogalmazni.

– Saját halálára gondolt-e már? Milyen az elmúláshoz való személyes viszonya?


– Először talán akkor gondolkodtam el ezen mélyebben, amikor kezembe került Illyés Gyula Kháron ladikján című könyve. A posztmodern kor a tömegek tudatának manipulációja révén igyekszik kiiktatni a halál tényét. Régen otthon haltak meg az emberek, ma általában kórházba kerülnek, a halál személytelenné válik… Szemléletváltozásra lenne szükség. Persze nem mindig nyílik lehetőség arra, hogy valaki a családja, szerettei körében fejezze be földi életét. Édesanyám otthon szeretett volna meghalni, de olyan betegség alakult ki nála, amely kórházi ellátással járó orvosi beavatkozást igényelt…

Otthon szeretnék meghalni. Ha földi létemet be kell fejeznem, remélem, fölkészült leszek. Ahogy Gyurkovics Tibor írja szép versében: „Nem félek a haláltól. / Megállok vele szemben. / De mikor lesújt rám, / Isten, ölelj meg engem.” Ezt kérem, ez történjen a következő dimenzióban, ahová a lelkem kerül: Isten, ölelj meg engem. A földi élettől való elváláskor pedig azt szeretném, ha mindazoktól, akik kedvesek nekem és szeretnek engem, mosolyogva tudnék elbúcsúzni. Remélem, ők is hiszik, amit én: csak időszakosan válunk el, s az öröklétben találkozni fogunk.