Amerre a labda gurult, arra ment az élete

Elképzelem, milyen örömmel fogadták társaik az egykori csapattagokat, hiszen az utóbbi időben nem volt, aki a mennyei pályán figyeljen az ellenfél balszélsőjére, vagy irányítsa a védelmet. De talán így együtt tudnak csak igazán emlékezni azokra az évekre, amikor ők voltak a legjobbak. Öcsi viszi a szót, viccesen beszól az „újaknak” – „Na, mi van, Bányász, késett a dorogi busz, vagy nem tudod, mikor kezdődik a meccs?” – és újra teljes az öltözői létszám. Csak nekünk szomorú most az elválás, hiszen egy korszak lezárult. Elmentek mindannyian.


Buzánszky Jenő kemény volt és határozott jellemű, olyan, mint amilyennek a hátvédnek lennie kell. Pedig az újdombóvári fiatalember is csatárként kezdte a pályáját, és Dorogon lett belőle védő, amikor a csapat hátvédjei kiöregedtek. A góllövés a futball sava-borsa – vallotta mindig, de meghagyta ezt a vele együtt játszó labdaművészeknek, az ellenfeleket meg általában megakadályozta benne. Hét éven keresztül viselte a kettes mezt a futball legnagyobbjai között, szinte abban is aludt, hogy el ne lopják tőle – mondta viccesen. Tehetségét Isten ajándékaként kezelte, és alázattal dolgozott egész életében, hogy a legjobb legyen. Megbízhattak benne, mellette nem sok balszélső ment el, gyors volt, pontos és eredményes, hiszen negyvenkilenc válogatott mérkőzésen játszott, és csak négyszer hagyta el vesztesen a pályát. Egyetlen vidékiként nem volt könnyű elfogadtatnia magát a fővárosi klubokból érkező aranylábúakkal, de megbecsülték, tisztelték őt.

Idős emberként szeretett a székelyek közé járni Csíksomlyóra, a búcsúra. Többször elmondta, hogy akkor lesz igazán öreg, ha majd nem tud Erdélybe menni. Szerette az ottani embereket, talán mert megtalálta bennük a saját értékeit, önzetlen szeretetét. Jenő bácsi elment, és most már nekünk kell továbbvinnünk magunkban az Aranycsapat emlékét, s hinnünk, hogy lesz még sok olyan igaz magyar ember, amilyen ő volt.