Nem tréfadolog

Csütörtökön újabb lövöldözés történt: a francia főváros déli részén rálőttek két rendőrre. Péntek reggel a párizsi vérengzés elkövetői túszt ejtettek egy nyomdában, és túszdráma zajlott le egy kóser boltban. Az utóbbi, négy áldozatot követelő terrorcselekményt egy, a testvérpárral kapcsolatban álló és az Iszlám Államhoz tartozó fegyveres követte el. A nap végére a rendőrök agyonlőtték a merénylőket. Európa és a világ gyászol.

A gyászt, a fájdalmat és a veszteséget semmi sem mérsékelheti, és semmi sem írhatja fölül. Ugyanakkor az óvatosság és a cizellált gondolkodás most szükségesebb, mint valaha. A Famille Chrétienne francia katolikus lap internetes oldalán például így fogalmazott Xavier Patier francia író: „Egyetlen nagy érzelem nem söpörheti félre a gondolkodást. Köztársasági elnökünk a mi hőseinknek nevezte a meggyilkoltakat. De ők nem a hőseink, s azért nem, mert nem hősök, hanem áldozatok. Reflektálnunk kell arra, ami történt. Mert ha feladjuk a kritikus szellemiséget, ha nem érkeznek reflexiók arra, ami történt, akkor csak egyetlen szlogen marad, amely által a szélsőségesség teljes győzelmet arat.”


A terroristákat lelőtték, de Párizs és Európa újabb fenyegetéseket kapott. Fellélegezni nem lehet, és bizonyos kérdéseket fontos volna átgondolni. A Charlie Hebdo megszületése pillanatától kezdve provokatív volt, és gyakorta jellemezte a jó ízlés hiánya. Az újság, amelynek neve hazánkban sem ismeretlen, először 2006-ban döbbentette meg az iszlám világot, amikor közölte azokat a dán Mohamed-karikatúrákat, amelyek ellen akkoriban több tízezren tüntettek a Közel-Keleten. A lap szerkesztőségének épülete előtt 2011-ben bomba robbant, akkor senki sem sérült meg.

A Charlie Hebdo más vallásokat, a kereszténységet is igen gyakran gúnyolta, olykor gyalázta. Decemberben például kiadtak egy önálló képregényt, amelyben erotikus történetként mesélték el Jézus születését.

A Charlie Hebdo a tűzzel játszott, és túl messzire ment. Nem a párbeszéd zászlaja alatt ténykedett. S ha innen nézzük, a sajtószabadság adta lehetőségekkel inkább visszaélt, mint élt. Vajon belegondoltak-e a lap karikaturistái abba, hogy szarkazmusukkal a muzulmán terroristák személyében egy olyan szélsőséges réteget vettek célba, amelynek kiképzett fegyveresei nem csípős Voltaire-idézetekkel szoktak visszalőni?

A sajtószabadság nevében talán magam is kimondhatom a véleményem, amely egyezik Xavier Patier álláspontjával. A meggyilkolt karikaturisták nem hősök, hanem áldozatok. Remélhetjük, hogy szörnyű tragédiájuk felhívja Európa figyelmét arra, hogy az iszlám terrorizmus nem tréfadolog. A gúny és a szarkazmus nem út egy másik kultúrához (olykor a sajátunkhoz sem), de egy olyanhoz végképp nem az, amely merőben különbözik a miénktől. Hadiösvénynek ugyanakkor sajnos nagyon is alkalmas lehet.

Bizonyára hosszan el lehet vitatkozni arról, hogy mit értünk a sajtószabadság fogalmán. Rendkívül fontos lépés lenne, ha Európa-szerte termékeny vita indulna erről a kérdésről. Igaz, a múlt hét kommentözönét és nyilatkozatait figyelve ettől még messze járunk.

A mélyen megrendült Európa valamennyi jóérzésű lakója gyászol, és együttérez az áldozatokkal és hozzátartozóikkal. Ám sajnos azzal, hogy Jesuis Charlie – Én vagyok Charlie – feliratú táblákkal tömegek vonultak ki az utcákra, még nem kerültünk közelebb semmiféle megoldáshoz. Hiszen a Charlie Hebdo szellemiségével azonosulni, arra büszkének lenni még a rettenetes merénylet után sem előrevivő és átgondolt cselekedet. Ellenben olyan tett, amely láthatatlan törésvonalak mentén megoszthatja Európát, és nyílt hadüzenetet jelenthet az iszlám terroristák szemében. Ugye egyiket sem akarjuk?

(Hozzákapcsolódó írásunk:” Szembesülünk” címmel – Vértesaljai László SJ írása.)