Itt az idő

Hogy ez illúzió volna? Elképzelhető, mégsem lehet e hit nélkül élni. Még az is reménykedik, akinek – betegsége, magánya vagy szegénysége miatt – túl sok reményre nincsen oka. Joggal teszi: a teljesen ismeretlen jövő számára is tartogat meglepetéseket, és az ő sorsa sem jelentéstelen. Mindenki joggal várja azokat a szavakat, találkozásokat és eseményeket, amelyek benne fognak fényt gyújtani, az ő kínjait vagy aggodalmait fogják enyhíteni.

Egy jó barátom kórházi lelkigondozónak ment Amerikába. Nagyon megterhelő volt a munkája, gyakran megesett, hogy haldoklókat és gyászolókat kellett segítenie; úgy érezte, nem elég felkészült, a feladatai meghaladják az erejét. Egy este a kórház előtt egy ismeretlen nő szólította meg. „Jézus fogja a kezed, és a szenvedőkhöz küld. Olyan emberekhez, akik csak tőled kaphatnak segítséget, kételyeikben megerősítést. Ne aggódj, ő mindent megad ahhoz, hogy helytállj!” – mondta mélyen a szemébe nézve. Zoli azt hitte, álmodik vagy látomása van, mert annyira az ő helyzetéről, nehézségeiről, félelmeiről szólt, amit hallott. Mivel a hölgyet sem azelőtt, sem később nem látta, rejtély, hogy kitől tudhatott – ha tudott – az ő válságáról. A szavai mégis a legjobbkor jöttek, és katartikus volt a hatásuk. A segítőnek segítségre, biztatásra volt szüksége – és mesébe illő módon éppen azt kapta, amiben akkor leginkább hiányt szenvedett.


Az ilyesfajta csodák ritkák, de ez nem jelenti azt, hogy a bizakodásunk alaptalan volna. „Mit remélünk? Reméljük, hogy remélhetünk” – írja A tér című, halhatatlan kisregényében Marguerite Duras. Reményben és reményből élő lények vagyunk. Ez gyakran azt jelenti, hogy többet remélünk, mint amiben okkal bízhatunk, hogy „túlreméljük” magunkat. Ehhez járulhat még, hogy úgy képzeljük: elég, ha vágyakozunk és várakozunk, nem tehetünk többet a siker érdekében. Megeshet, hogy valóban nem, de azért a többségünknek mégiscsak örök feladata marad, hogy a reményeit napról napra a realitásokba ágyazza. Ez folyamatos készenlétet jelent, éber figyelmet igényel. Azt, hogy egészen belakjuk, megértsük, átlássuk (és értékeljük!), ami a miénk, és így tudjuk, honnét rugaszkodhatunk el. A reményünk kitörési pontjait kell megtalálnunk; azokat a pontokat, ahol összeér, amiben reménykedünk, és az, amit magunk mögött akarunk hagyni.

Új év kezdetén gyakran meghatványozódnak a reményeink. Megvalósíthatónak tűnik, amiről korábban lemondtunk, és erősebbnek érezzük magunkat. Bízunk abban, hogy az idő nekünk dolgozik, hogy most aztán igazán megtörténik, amiben eddig csak reménykedtünk, vagy még reménykedni sem mertünk. Szerintem ez nagyon jó. Nem hiszek azoknak, akik ilyenkor rám szólnak, hogy adjam lejjebb, szálljak le végre a földre. Egy új évnek, új kapcsolatnak, munkának vagy vállalkozásnak csak így, „illúziókkal” szabad nekivágni. Bátran szakadjunk el a realitásoktól, hiszen azok alakításához, átgyúrásához éppen erre van szükség. Soha semmi új nem született volna, ha azoknak lenne igazuk, akik szerint mindig a földre szegezett tekintettel kell járni, különben elesnénk.

Év kezdetén az válik nyilvánvalóvá, hogy akár megalapozottak is lehetnek a reményeink, mert rengeteg lehetőséggel rendelkezünk, csak talán a múlt évben nem éltünk velük eléggé. Ilyenkor sokkal jobban rálátunk arra, mennyi mindenünk van, és majdnem euforikus örömmel konstatálhatjuk, hogy időt is kapunk hozzájuk. Ez az az időszak, amikor leginkább ezt az örömet lenne jó átélnünk, és amikor úgy igazán belefeledkezhetünk a tervezgetésbe.

Festőművész barátom Bruckner Győző jogtörténész portréjának elkészítésére kapott megbízást, és közel egy éven át foglalkozott a feladattal. A tudós már 1962-ben elhunyt, és csak apró, fekete-fehér fényképek maradtak fenn róla, így valósággal „újra kellett éleszteni”, hogy a vászonról a hús-vér ember tekintsen le. Az elmúlt év folyamán időről időre betekinthettem az alkotói folyamatba, és nagy tiszteletet ébresztett bennem a felismerés, mennyivel bonyolultabb – többlépcsős, vázlatról vázlatra haladó, különböző változatok elkészítésével járó munka ez –, mint hittem volna. Néha viccelődtünk is már emiatt Attilával, mivel hol ufózöld, hol pirospozsgás Bruckner-változatok kerültek ki az ecsetje alól. Ám amikor elkészült a kép, megértettem, hogy az összes korábbi változatra szükség volt a végsőhöz. Ahhoz, hogy a kép ne csak egy kép legyen, hanem egész valójában elénk állítsa, akit ábrázol.

Fogjuk fel úgy, mintha mi is egy efféle megbízást kaptunk volna 2015-re. Van rá egy évünk, hogy megfessük jobb önmagunkat.