Alma, a fekete özvegy

Alma művész családba született, édesapja, Emil Jakob Schindler festő volt, édesanyja, Anna operaénekesnőnek készült. Alma egész életét meghatározta, hogy mindössze tizenhárom évesen elveszítette szeretett édesapját. Édesanyja lazán viszonyult a házastársi hűséghez, férjét többször is megcsalta: Alma húga, Julie valószínűleg nem tőle született, s miután megözvegyült, hamarosan hozzáment szeretőjéhez, Carl Moll festőművészhez. Alma egész életében ambivalensen viszonyult anyjához. „Mama szeret uralkodni, ahogy én is” – mondta róla egyszer. Alma személyiségére is jellemző volt anyjának jó néhány vonása: érzelmi bizonytalanság, felületesség, hűtlenségre való hajlam és hatalomvágy.
Oliver Hilmes korabeli dokumentumok, az asszony naplója, emlékiratai, a róla való vélekedések alapján írta meg életrajzát. Alma tanult lány volt, bonyolult, nyugtalan lélek, s mivel viszonylag jól zongorázott, zeneszerző szeretett volna lenni, de tehetsége és szorgalma kevésnek bizonyult ahhoz, hogy valóban jelentős műveket hozzon létre. Ebbe élete végéig nem tudott belenyugodni, örök hiányérzet maradt benne. Irigykedett első férjére, a sikert sikerre halmozó Mahlerre. Amikor a férfi Harmadik szimfóniájával legnagyobb sikerét aratta, Anna csak annyit írt naplójába: „Imádom a saját művészetemet.” Szívesen állította be magát áldozatként, mind naplójában, mind publikált emlékirataiban azt bizonygatta, hogy mennyire egyedül érezte magát. Amikor 1903 szeptemberében második gyermekét várta, nem érzett anyai örömöket, így panaszkodott: „Nem bírom tovább… Micsoda katasztrófa, hogy nincs minek örülnöm.”
A szüntelenül az alkotás lázában égő Mahler sokáig elhanyagolta asszonyát és két lányát is, majd lelkiismeret-furdalástól gyötörve próbálta helyrehozni a házasságát, azon igyekezve, hogy bebizonyítsa, mennyire szereti Almát, aki azonban már másnál keresett vigasztalást. Férje egyre súlyosabb egészségi állapota nem igazán rendítette meg, Mahler 1911-ben bekövetkezett halála után kilenc évvel így emlékezett vissza: „Kívántam Gustav halálát. Akkoriban másvalakit szerettem, és Gustav volt a fal, amin képtelen voltam áthatolni.”
Alma kapcsolata Franz Werfellel is hullámzó volt: „Borzasztóan szeretjük és szenvedélyesen gyűlöljük és bántjuk is egymást, de boldogok vagyunk.” Alma számára egyetlen dolog volt fontos, hogy az emberek csodálják, rajongják körül őt. Művészeti, politikai szalont hozott létre Bécsben, Párizsban, melyeket a kor nagy írói, művészei, Thomas Mann és fia, Klaus Mann, Erwin Piscator, Lion Feuchtwanger, Lehár Ferenc, Bruno Walter rendszeresen látogattak.
A viharos szerelmi viszonyokat sűrűn folytató Alma egész életében egyetlen lényt szeretett, Walter Gropiustól született lányát, Manont, aki nagyon fiatalon elhunyt. Temetésén Joseph Hollsteiner, a kétes erkölcsű pap, szerzetes teológus mondta a gyászbeszédet, akivel Alma ugyancsak szerelmi kapcsolatban állt. Leginkább az vonzotta benne, hogy valaki végre föléje kerekedhetett. Hollsteiner, a pap a hatalmat jelképezte számára, és ez óriási hatást gyakorolt rá. Ő volt az, aki a Manon sírjánál elmondott gyászbeszédében „mennybe szállt angyal”-nak nevezte őt. Alma és környezete azon ügyködött, hogy az elhunyt lányból „angyali műalkotást” faragjanak „egy csöppet sem angyali közegben”. Alma Istent hibáztatta kedvenc lánya haláláért. Másik lányával, Annával mindvégig feszült volt a kapcsolata. Született egy fia is: még Gropius felesége volt, amikor már Werfellel folytatott viszonyt. A gyermek gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, alig néhány évet élt. Alma a legteljesebb közönnyel fogadta a halálát. A nyugalmát, nagyvilági életét megzavaró gondokat egyszerűen lerázta magáról. Így amikor már felnőttként megtudta elmebeteg nővéréről, Gretelről, hogy csak a féltestvére, megkönnyebbült, megszűnt létezni a számára.
Alma egész életében antiszemita volt, annak ellenére, hogy három férje közül Gustav Mahler és Franz Werfel is zsidó volt. Amikor a nácik hatalomra jutása után Werfel elmenekült Ausztriából, Alma követte őt New Yorkba, de az asszony antiszemitizmusa hatására eltávolodtak egymástól. Werfel egyre súlyosabb betegségei viszont közelebb hozták őket egymáshoz.
A híres és sikeres író 1945-ös halálát követően megszűntek a náluk rendezett vidám esték. Alma körül elcsöndesedtek a dolgok. Az életéből még hátramaradt tizenkilenc évet – fiatalkora óta először – egyedül, állandó társ nélkül élte le. Magányosságában igyekezett önmagát újra és újra – Thomas Mann megfogalmazása szerint – „nagyvilági özvegyként”, két híres férfi asszonyaként prezentálni: ettől remélt népszerűséget, vagy legalább egy kis elismerést.
Alma Mahler-Werfel valódi nagyvilági életet élt, korának szellemi, művészi elitjével volt napi kapcsolatban. Az anyagi gondokat hírből sem ismerte. Sokan csodálták, mások nem kedvelték, a végzet asszonyának tartották. Külsőleg sugárzóan szép asszony volt, de belsőleg hideg, érzéketlen, végletesen exhibicionista. Sorsa azt példázza, hogy hiába a materiális jólét, a kiemelkedő intellektus, a társadalmi elismertség, ha hiányzik valakiből a szeretet, nem tud és nem is akar kilépni önzésének páncélöltözetéből, akkor örökké boldogtalan lesz, elégedetlen az életével. Megkeseríti saját maga és mások életét is.
(Oliver Hilmes: A fekete özvegy – Alma Mahler-Werfel élete. Fordította: Kelenhegyi Andor. Rózsavölgyi és Társa, 2019).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..