Áldani születtünk
Fotó: Merényi Zita

 

Böjte Csaba július 20-án, a X. Hungarikum Fesztivál első napján Balatonalmádiban járt a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarral.

A főútról letérve, a parti sétányra lépve mintha hirtelen visszarepülnénk az időben körülbelül száz évet; nem lepne meg, ha egyszer csak Karinthy vagy Kosztolányi jönne szemben. A Balaton mágikus kisugárzása lehet az oka: hirtelen minden megnyugszik, elcsendesedik körülöttünk, és „kimondhatatlanul jól van, ami van”. Egy olyan békebeli, előkelő, mégsem extra drága kávézó teraszán pihenünk meg, amely mintha nem is valódi hely lenne, hanem filmkulissza. Eddig hajszoltnak éreztük magunkat, és egyfolytában aggódtunk, hogy megtaláljuk-e időben a fesztivál színpadát, most viszont nem lehet bírni az optimizmusunkkal, és már semmi sem sietős. Megérkeztünk. Noha csak néhány óránk adatik most a Balaton partján, máris nyaralunk.
Optimizmusunkat negyedórával később az élet is visszaigazolja, mivel a zenepavilon mellett már fél hatkor – ekkor még „civilben” – észrevesszük Böjte Csabát, majd őt követve sétálunk át a part mentén a színpadhoz és a kirakodóvásárba, a Wesselényi strand bejárata elé.
Ahhoz képest, hogy a megnyitóra érkeztünk, máris teljes fokozaton a fesztiváli nagyüzem, és úgy általában tombol a nyár. Engem például majdnem elüt egy úr, aki egy öt-hat méter hosszú műanyagkrokodillal a hóna alatt nézelődik, de komolyabb vízi járműveket is áttolnak időnként a téren a víz irányában.
A színpadon páncélos vitézek kardoznak, a sétányon egy hatalmas konyha a legfőbb látványelem, ezért én a szünetben a „Mit sütsz, kis szűcs?” lakodalmas nóta ütemeire megnézem, mi az az almádi pecsenye. Csülöksült újkrumplival: egy srác éppen kis adagot kér belőle, de nagyot kap. Vajon dekára kell fizetni?
Aztán Csaba testvér, Keszey János, Balatonalmádi polgármestere és Gyenes Ákos, a Balatonalmádi Turisztikai Egyesület elnökhelyettese lép a színpadra. Megtudjuk, hogy ez már a tizedik Hungarikum Fesztivál, és hogy évről évre nő a törvényi védelmet élvező hungarikumok száma. Most hetvennél tartanak, a fesztiválon huszonhéttel lehet ezek közül találkozni. Új elem, hogy idén magyar vadászkutyafajtákat és a solymászatot is bemutatják itt. De – mondja Gyenes úr – a magyar nóta, a táncház és a cigányzene is a hungarikumok közé tartozik, sőt operettel és retródiszkóval is meg fogják örvendeztetni a fesztivál látogatóit a következő tizenkét napon. Hogy ezek is hungarikumok-e, azt nem tudom, de bizonyára sokak örömére szállnak majd a dallamaik az almádi éjszakában. A polgármester megnyitja a fesztivált, majd szerényen átadja a szót Csaba testvérnek, aki azzal kezdi: örülne, ha a nagycsalád is hungarikummá válhatna, ha az iskoláink, templomaink megtelnének. Köszöni, hogy minden évben vendégszeretettel fogadják a vele érkező, 2005-ben alapított, s azóta nemzetközi sikereket arató, Magyar Örökség díjas Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkart, amely utána fog énekelni. Aki hosszabb elmélkedésre is kíváncsi, és a gyerekeket is szívesen hallgatná még, az jöjjön át a zenepavilonhoz hétre, ott ugyanis misézni fog, teszi hozzá.
Miközben a kórus énekel, én még körbejárok: a gasztronómiai és a kézműves színteret egyaránt alaposan tanulmányozom. A kép roppant színes, a kínálat meglepetéseket is tartogat. Ilyen például a „jeges mámor” (hungarikum?): az az újfajta fagylalt, amelybe spatnival aprítják a gyümölcsöt. A levendulás mézbor csábításának sem tudok ellenállni.
Addig-addig kalandozom, hogy a kolléganőm rám telefonál: mindjárt kezdődik a mise. Átsietek a zenepavilonhoz, ahol éppen Nagy Éva Vera iskolanővér, a kórus vezetője beszél arról, hogy Csaba testvér műve hatására hogyan született meg benne és Czakó Gabriellában az erdélyi magyarok szolgálatának ez a módja: közösségépítés a zenei nevelés „ürügyén”. Évről évre eljönnek pénzt gyűjteni a Balatonhoz, az itteni adományokból épült a kórus szovátai háza (Csaba testvér gyermekvédelmi központnak nevezi). Most a kórustag gyerekek házainak korszerűsítésére, felújítására gyűjtenek, mert jó néhányuknál nincsen fürdőszoba. Népfőiskolai rendszerben, hétvégeken és nyáron oktatnak, többféle (kórus-, hangszeres, reneszánsz) táboruk van. Most a Csíksomlyói passió előadására készülnek, a Duna Tv augusztus 18-án élőben fogja közvetíteni a produkciót.
Feltűnően sokan idetaláltak: a szervezők a kitett körülbelül negyven székkel nagyon alulbecsülték az érdeklődést: legalább négyszer-ötször annyian állnak még.
Csaba testvér azzal kezdi, hogy nem is tudna gyönyörűbb templomot elképzelni a Balaton-partnál, az esti tó fenséges látványánál. Majd a nyár előrehaladtára utalva megkérdezi: Teremtünk-e az utóbbi hetekben maradandó gyümölcsöket? Mit tettünk egymásért? Az alapgondolata a későbbiekben is ez marad. Jézus az Isten bátorító, segítő szava, jelenléte, azaz ajándék volt az emberek számára. Az ő mintájára nekünk is ajándékká kell válnunk egymás számára, és ez a házasságban is így van. A Jóisten annyira szerette a feleségedet vagy a férjedet, hogy téged teremtett neki ajándékul. Általad akarja megsimogatni. „Arra születtem, hogy Isten áldását közvetítsem” – ébredt rá Csaba testvér, amikor diakónussá szentelték. Mindannyian erre születtünk. A vadászkutya ösztönével kellene keresnünk a lehetőséget, hogy mikor és hol tehetünk valami jót. Mindennap már reggeltől kezdve ezzel kellene foglalkoznunk. „Arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk”, mint a régi sláger állította. A szív vérrel látja el a testünket, és rettenetesen sokat dolgozik ennek érdekében. Természetesen őt magát is az általa pumpált vér élteti, de neki magának csak jóval kevesebbre lenne szüksége. Legyen a szív a példaképünk, szemben a szervezeten élősködő daganatokkal, amelyek végső soron maguknak is ártanak.
Mi volt Isten első parancsa a Bibliában? Az, hogy sokasodjatok. Ehhez képest a Kárpát-medencei magyar férfiak hetven százalékának nincsen gyermeke, öngyilkosságban viszont a harmadik helyen állunk a világon. Ezért figyeljünk a környezetünkre; vegyük észre, ha valaki bajban van, segítségre, vigasztalásra szorul. Talán válságba került házasságokat is meg lehetne menteni, ha nem lennénk közömbösek egymás iránt. A kórusban éneklő, tehetséges gyerekek példája is azt bizonyítja, hogy a törődés csodát tesz az emberrel. Küzdjünk egymásért. Gondoljunk Jézusra, aki mindenkiben hitt, mindenkiben a jót látta, és bizalmat szavazott a megtérésének. „Szeressük ki” egymásból a jót!
„Szeptember 13-án, az Arénában találkozunk! – búcsúzik Csaba testvér a mise után. – Idén huszonöt éves ugyanis a dévai Szent Ferenc Alapítvány, amit nagy koncerttel, sztárokkal ünneplünk meg.”
A kórus még hosszan énekel, és úgy tűnik, a vendégeknek, a misére érkezett sokaságnak sincs igazán mehetnékje. Sötétedőben a Balaton-part, a hattyúkat sem eteti már senki (máskor sem helyes), ezért olyan lassan, méltóságteljesen úszkálnak, mintha azt várnák, hogy festmény készüljön róluk. Minden elcsendesül, áhítatos a hangulat. „Itt kellene maradni, itt kellene élni, hogy amit most érzek, értek, sohase múljon el” – ezzel a kicsit szomorú búcsúgondolattal szállok fel a vonatra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..