A biblia üzenete Ércfalak és szögesdrótok

Jézus tanítványai közül néhányan nem mosták meg a kezüket. Vajon mi vitte rá e hívő zsidókat arra, hogy ne tegyék meg azt a minimumot, amit az ősök hagyománya előír? Miért nem mosták meg a kezüket étkezés előtt legalább egy marék vízzel?
Pedig ezzel kizárták magukat a hagyományból. Abból a szent folyamból, amely a Tórával párhuzamosan az atyák idejéből eredt, s amelynek feladata minden korban az volt, hogy Isten akaratát, amely a Törvény 613 parancsában megmutatkozott, az adott kultúrájú nemzedék számára valós életszabályokká fordítsa át. Valahogy úgy, ahogyan az evangélium olvasója számára meg kell magyarázni azt, hogy miként érvényesül a tisztasági szabály a sokkultúrájú hellenista világban, ahol a zsidók a többségben lévő pogányok edényei, korsói és étkezőheverői mellett vásárolják a különböző árucikkeket, élik az életüket. Az ősök hagyománya éppen arról volt hivatott gondoskodni, hogy Izrael népének tagjai – úgy Izraelben, mint a szétszóratásban – Isten templomává váljanak azáltal, hogy a hétköznapi élet edényeivel is úgy bánnak, ahogyan a Leviták könyve szerint a szent sátor edényeivel kell. A hagyomány fal volt, amely a szent és a profán, Izrael és a pogányok között húzódott az előbbiek védelmére: „Jól tudta mind­ezt a mi bölcs törvényszerzőnk, mivelhogy Isten mindennek átlátására képessé tette, s áttörhetetlen sáncokkal és ércfalakkal vett körül bennünket, hogy semmiben se közösködjünk az idegen nemzetekkel, testünket-lelkünket tisztán megőrizve” (Ariszteász-levél, 139.).
Jézusnak azok a tanítványai, akik nem mosnak kezet, mintha abból zárnák ki magukat, ami Izraelt valóban Isten népévé, lefoglalt tulajdonává teszi. Egyszersmind hasonulnak azokhoz, akik kívül vannak: a pogányokhoz, az idegen kultúrájú népekhez.
E tanítványok feledékenységből, avagy elvből nem mostak kezet. Lehet, hogy azokhoz a szad­duceus pártiakhoz tartoztak, akik ellenálltak a farizeusok ama törekvésének, hogy a templomi tisztasági szabályokat átvigyék az élet egyéb területeire. Jézus szemében ezek a feledékeny vagy némileg vitatható politikai elveket valló tanítványok jellé válnak – meglepő módon éppen annak a jelévé, amire az ősök hagyománya is utalt: hogy az ember Isten tulajdona, az egész nép Isten temploma. Csak Jézus tovább megy, mint ameddig ez a szent hagyomány valaha is jutott. Ő senkit nem zár ki Isten tulajdonul lefoglalt népéből, még a pogányokat sem. Egy apró eseménnyel, a kézmosással kapcsolatban a szemünk láttára számolja fel, bontja le, lépi át a szent és a nem szent, a választott és az elvetett, a zsidó és a pogány közötti ércfalakat és szögesdrótokat. És ezzel éppen beteljesíti a Törvényt.
A történet nem ér véget a tiszta és a tisztátalan dolgokról szóló tanítással. A párbeszéd után Jézus fogja magát, tanítványaival együtt túllép Galilea határán, és a pogányok földjére megy (Mk 7,24–33), azok közé, akik tisztátalanok, akiknek az érintését gondosan le kell mosni a szent hagyomány olvasata szerint. Ám ő megérinti őket: meggyógyítja a sziroföníciai asszonyt és a hebegő süketet. És ez is jel, amely később valóra válik: bennünk, a pogányok mai utódaiban. Beoltattunk a nemes olajfába (Róm 11,17), és nekünk is utunk van az Atyához. Mert az Úr maga lépett át a sáncokon, ércfalakon és szögesdrótokon.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..