„A zene a szeretet és a béke nyelve”

Hogyan érzi magát a hosszú út után, újra Magyarországon?
– Jól vagyok, örülök a régi barátokkal való találkozásnak, akárcsak annak, hogy Magyarországon lehetek. Minden alkalommal egyre jobban megismerem, és nagyon szeretem.

Ez már nem az első alkalom, hogy a Szent Efrém Férfikarral ad koncertet. Hogyan került kapcsolatba velük?
– Az első alkalommal, amikor Magyarországon jártam, ismertem meg őket. Azután már ők hívtak Magyarországra, akkor adtuk az első közös koncertünket a Szent István-bazilikában. Később én is meghívtam a kórust a FÈS nemzetközi szakrális zenei fesztiválra, Marokkóba. Aztán az Egyesült Arab Emírségek fővárosában együtt vettünk részt az Abu-Dzabi Fesztivál megnyitóján. Most pedig világ körüli turnéra készülök, melynek során velük is együtt fogok énekelni.

Honnan származik az ötlet, hogy közös koncerten mutassák be az ortodox egyház pünkösdi ünnepköréhez kapcsolódó zenei hagyományt?
– Ez mind az én munkám, mind a Szent Efrém Férfikar munkájának, repertoárunknak a része. A kar is különböző zenei hagyományokat tár fel és mutat be, és én is. Megpróbáltuk megtalálni a közös metszéspontot. Van egy libanoni zenész-zenetudós barátom, aki szintén a különböző kultúrák és tradíciók zenéit ötvözi, a bizánci és arámi melódiákat vegyíti egymással, amelyek egyébként közös gyökerekből származnak. Ezeket adtuk és adjuk elő közösen a karral, más országok és vallások dallamkincsének darabjaival együtt.

Mi a különbség egy liturgia és egy koncert között?
– A liturgia annyiban más, hogy ott az énekek kifejezetten a mise részeihez illeszkednek. Egy koncerten a dallamok mögé lehet tekinteni, egymás mellé lehet helyezni a különböző vallási hagyományok és keresztény rítusok (maronita, szír ortodox) dallamvilágát. De egy koncert is válhat liturgiává és imává, még akkor is, ha a hallgatóság nem vallásos, vagy nem érti az adott nyelven elhangzó darabot.

Előadói tevékenysége mellett az ősi tradicionális zene gyökereit is kutatja. Ez hogyan jött?
– A legfőbb oka az volt, hogy nagyon kíváncsi ember vagyok. Gyerekkorom óta szeretek elmélyülni, megismerni a dolgok eredetét, ahogyan szüntelenül kerestem és keresem a hangom lehetőségeit, határait és a különböző stílusokat is. Zenetudósként megkaptam a régóta vágyott lehetőséget, hogy utazzam a világban, kutassam és fedezzem fel a legkülönfélébb népzenei hagyományokat. A tevékenységem tehát zenekutatási vágyamból fakadt, de az évek során többé is vált ennél: a zene felfedezésével az embereket ismertem és ismerem meg szerte a világon. És ez talán még érdekesebb.

Mit jelent az Ön számára a zene? Hogyan fejezné ki legmélyebb értelmét?
– A zene olyan nyelv, amely minden egyes emberről és mindannyiunkban szól. A szeretet és a béke nyelve. Sokkal eredményesebb a mindennapokban használt politikai és diplomáciai nyelvnél. Teljesen független és egyedi nyelv, amely segít kapcsolatba lépnünk egymással. Nem csak különbözőképpen egymás mellé illesztett hangjegyek sokasága, sokkal több annál. Szeretném, ha a zenén keresztül mindenütt a világon meg tudnánk érteni egymást, és ezáltal el tudnánk fogadni a bennünk és köztünk lévő különbségeket. Bár a zene a világ minden pontján más, közelebb viszi az embereket egymáshoz, megértetve, hogy egyek vagyunk.
Ha jól emlékszem, Bartók mondta: ha meg akarod ismerni a népzenét, nem elegendő csupán hallgatni, hanem élni is kell. Ahhoz, hogy az egész tradícióra rálátás nyíljon, meg kell érteni, hogy kik azok az emberek, akik a dalokat éneklik. A zene rólunk beszél. És mi lehetne ennél fontosabb? Ez maga az élet.

Van-e olyan része a magyar népzenének, amely különösen közel áll a szívéhez?
– A magyar népzene nagyon gazdag, ugyanakkor nagyon egyszerű is. Érdekes az, ahogyan a magyar zeneszerzők fejlesztették és klasszikus darabjaikba emelték a népzenei motívumokat, megismertetve őket a világgal. Nagyon megragad, ahogyan a magyarok a maga tisztaságában őrzik és élik a népzenét. Amikor a dokumentumfilmem forgatására Magyarországra jöttem, ellátogattam egy népzenei fesztiválra. Mélyen megérintett, hogy a fiatal generáció is milyen erősen kötődik a népi hagyományokhoz, hogy a kisebbek is játszanak a népi hangszereken, és éneklik a régi dallamokat, játsszák a népi játékokat.
Azokban az országokban, amelyeket hosszú-hosszú ideje háború sújt, a népzene már nem annyira élő. Mi, művészek próbáljuk megőrizni, de nekünk Libanonban nincsenek fesztiváljaink, amelyek segítenének, hogy életben tarthassuk. Természetesen az élet számos területén, így például esküvőkön is találkozhat az ember Libanonban a tradicionális zenékkel és táncokkal, de kifejezetten olyan eseményünk, amely a népi kultúra megjelenését, továbbélését szolgálná, nincsen. Azt hiszem, hogy mindenhol ez történik, ahol egy ország súlyos kulturális károkat szenved. A zene tükörként is értelmezhető: az adott ország kulturális állapotát mutatja meg. Így például a szíriai Aleppót a kulturális sokféleség, a zenei motívumok, dallamok, táncok gazdagsága jellemezte, a háború pusztításai következtében azonban ez ma már nem tud megjelenni. A helyiek természetesen továbbra is őrzik a hagyományokat, de a terek, amelyekben ezek megjelenhetnének, nincsenek többé. Itt, Magyarországon bámulatos, ahogyan a népi hagyományok beépülnek a mindennapi életbe, és hogy bőven vannak a megőrzésnek terei, alkalmai.

Hogyan tekint a munkájára? Jelenléte felhívás lehet arra, hogy befogadóbbakká váljunk, hiszen a zenén keresztül megnyithatja a szívünket.
– Nagyon szomorú időket élünk. Az a diszkrimináció, amelyet napjainkban tapasztalunk, elképesztő. Mindennap szembesülünk azzal, hogy a kultúránkat és bennünket is meg akarnak semmisíteni. A gonosz minden földrészen, országban jelen van. Nem lehet általánosítani: azt mondani, hogy mindenki, aki a Közel-Keletről származik, terrorista. Természetesen meg kell védenünk önmagunkat, az országainkat és a kultúránkat, az otthonainkat, de az is fontos, hogy minden emberre úgy tekintsünk, mint önmagunkra, mint egy hozzánk hasonló teremtményre. Fel kell tennünk a kérdést: mi hogyan éreznénk magunkat, ha velünk bánnának úgy, mint a menekültekkel? Szörnyű elveszíteni az otthonodat, az országodat, a szabadságodat, és ráadásul még egy skatulyába is bekerülni a származásod miatt.
Közel-keleti keresztényként nem tartozom a kisebbséghez, hiszen a kereszténység mindig jelen volt nálunk, különösen Libanonban. De mi is mindennap félünk a terrorizmustól, hiszen például Damaszkusz csupán három óra autóútra van Bejrúttól. Szíria és Libanon csaknem egy ország: összeköti őket a kultúra és a hagyományok hasonlósága. Látni elpusztulni az országot, amelyet szeretek, nagyon-nagyon fájdalmas. Mindennap sírok emiatt, és félek is. A legmegdöbbentőbb az a pusztítás, amely a mások különbözősége miatti gyűlöletből fakad. A muszlimok éppúgy félnek, mint mi, keresztények.
Hálás vagyok, hogy kereszténynek születtem, mert a mi vallásunk a megbocsátásra, a szeretetre tanít; arra, hogy megnyissuk a szívünket. Isten nemcsak értünk jött a világra, hanem azokért is, akik gyengék, szegények, szükséget szenvednek, és éheznek a szeretetre.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..