Fotó: Polyákné Tóth Nóra
Prédikációjában Szocska Ábel püspök a zarándoklétről elmélkedett. „Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor a legalacsonyabb sorból, s helységről helységre zarándokolok” – idézte a főpásztor A zarándok elbeszélései című könyv sorait, melyek ezen az ünnepen különösen időszerűek voltak. Hiszen az úrszínváltozás napján „arra emlékezünk, hogy Krisztus szolgálatra hívott egyeseket, megmutatta nekik dicsőségét. Az apostolok a Tábor hegyén Jézus színe látásával megerősödve is így élték az életüket: zarándokok lettek.” A papi szolgálatban kiteljesedő zarándoklat Obbágy László számára itt és most kezdődik, Máriapócson, ahová sok személyes szállal is kötődik.
„Sose feledd bűnös voltodat – intette Szocska Ábel a szentelendőt, s vele együtt minden zarándoktestvért —, mert aki ennek tudatában van, az tudja azt is, hogy mindent Istennek köszönhet. Az igazi alázatból és bűnbánatból fakad krisztusi hivatásunk, mely szerint hontalan vándor vagy te is, amint azt eddigi debreceni, nyíregyházi, dunaújvárosi és mától kezdődő diakónusi szolgálatod során is megtapasztalhatod. Zarándokként mélyítsük el magunkban, hogy minden, ami létezik, Istené, és mindent ajándékba kapunk.”
A helységről helységre vándorlás ennek a szolgálatnak is velejárója. Meg kell tanulni elengedni, lemondani, és az imádság emberének lenni. A zarándok elbeszélései erre is tanít, s a helyes imádkozásra, arra, hogyan kell Isten jelenlétében élni.
A zarándok életéhez hozzátartozik a böjtölés. A híveket csak úgy vezetheti, ha élen jár a lemondás, az önmegtagadás és a mértékletesség erényeiben. „Az elbeszélés szerint a zarándok Jeruzsálembe indul, hogy leboruljon Krisztus Szent Sírjánál, és imádkozzon. De a könyvbéli zarándok és mi mindannyian valójában a Mennyei Jeruzsálem felé igyekszünk, hogy ott Krisztus előtt leborulva beteljünk örömmel. Mert minden zarándok útjának az Istennel való találkozáshoz, az üdvösséghez kell vezetnie – folytatta homíliáját Szocska Ábel. – Ezért feladatunk, hogy azokat, akikkel útközben találkozunk, az üdvösség felé tereljük.” A főpásztor összegzésként három szempontra hívta fel a figyelmet, melyeket zarándoklétünk során szem előtt kell tartanunk: „A zarándok nem valahová, hanem valakihez, Istenhez igyekszik, sohasem dicsekszik, és sohasem panaszkodik.”
A homília és a nagy bemenet után két hipodiakónus karon fogta a szentelendőt, s a szentélyig kísérte. Ifjabb Obbágy László ott meghajolt a püspök előtt, aki kereszt alakban megjelölte a fejét, majd két diakónus háromszor körbevezette az oltár körül, melyet mind a négy sarkán csókkal illetett. Az oltár előtt térdeplő szentelendő fejét a püspök a kezével és omoforjával (a görögkatolikus főpásztorok három csíkkal díszített rendi jelvénye – a szerk.) befedte, ekkor vette kezdetét a püspöki ima. Ifjabb Obbágy László ezután megkapta a diakónusi jelképeket: az oráriont (keskeny, hosszú, keresztekkel díszített szalag, a bizánci rítusban a diakónusi hatalom jelvénye – a szerk.), a kézelőt, más néven ripidiont (legyező – a szerk.) és a tömjénezőt, majd a liturgia további menetében már diakónusként vett részt.
Obbágy László diakónust Szocska Ábel püspök a balkányi egyházközségbe helyezte szerpapi szolgálattevőnek. A szertartás az úrszínváltozás ünnepéhez kötődő hagyomány szerint gyümölcsszenteléssel és miroválással (a hívők homlokának szentelt olajjal való megkenése – a szerk.) ért véget.
Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye
