A világi imádságok költője

Filozófiai tanulmányait Varsóban (a náci megszállás idején magánlakásokon működő, legendássá vált „földalatti” egyetemen) kezdte meg, majd a Lublini Katolikus Egyetemen folytatta, s a világháborút követően a Varsói Egyetemen fejezte be. Ösztöndíjasként a negyvenes évek végén hosszabb időt töltött Franciaországban, 1971–1974 között pedig az Egyesült Államokban. Varsóban él. A nyolcvanas évek embert próbáló időszakában a Szolidaritás mozgalom bizottsági tagja volt. 1990-től a Lengyel Írószövetség alelnöke.

1938-ban, még gimnazistaként kezdett publikálni, mindmáig tizenegy verseskönyve látott napvilágot, továbbá két kötet gyerekverset és mesét írt. Két fontos tanulmánykötetben foglalkozott a modern francia költészettel. Műfordítóként is kiemelkedő: egy-egy önálló kortárs francia, illetve amerikai költészeti antológia mellett elsőként ültette át lengyelre egész kötetekre Apollinaire, Max Jacob és Pierre Reverdy verseit. Számtalan rangos irodalmi kitüntetést kapott, így többek között a Thornton Wilder-díjat, a Nemzetközi PEN Klub Nagydíját 1977-ben, ám ugyanígy említhetjük az Ausztriai Írószövetség által adományozott Georg Trakl Költészeti Díjat is.

Illő megjegyeznünk, hogy férje, Artur Międzyrzecki, a Lengyel PEN Klub egykori elnöke a magyar irodalom barátja és jeles tolmácsolója volt – például Illyés Gyula válogatott verseinek mintegy százhúsz oldalas, 1970-ben kiadott lengyel kötetét is ő fordította. Hálája jeléül, viszonzásképpen Illyés pedig magyarra ültette át Międzyrzecki egyik versét.

A ma is aktívan alkotó Hartwig fügét mutat az időnek: 1956-os bemutatkozó kötetének címe Búcsúvételek volt, hetvennyolc évesen kiadott kötete pedig a Mindig elölről címet viseli. Költészete mindamellett jól példázza a lengyel szellemi elit evidenciának minősülő teológiai-biblikus műveltségét – verseit a legnagyobb természetességgel építi egyes szentek életéből kiragadott jelenetekre-tanításokra, de akár ókeresztény idézetekre is, mint például az Elhagyja az evilági színt címűben: Mindig is tudni akartuk, / hányadán állunk a tudattal. / »A holtak (a szentek) nem tudják, mit / cselekszenek az élők, sőt a tulajdon / gyermekeik« – hirdeti Szent Ágoston. / Kegyetlen szembeállítás. (…)

A további ismerkedéshez hallgassuk magát a szerzőt, két interjújának néhány részlete erejéig – mindkettőt 2002-ben adta egy-egy lengyel lapnak: „Jóllehet édesanyámat nagyon hamar elveszítettem, mégsem volt boldogtalan gyerekkorom. Népszerű voltam az iskolában, szerettem játszani, barátaimmal egész Lengyelországot bebarangoltam. Ugyanakkor nem szívesen idézgetem fel a gyerekkoromat, mert számomra ez mindig megtévesztőnek tűnik. Hiszen már nem vagyok azonos azzal a fiatal, amúgy meglehetősen rokonszenves személlyel, akit körülvettek a cimborái és a maga kis boldogtalanságai, aki verseket írt, futkározott, mi több, másokat irányítgatott – ez utóbbit különösen is furcsállom, tekintve, hogy ma már egyáltalán nincs efféle hajlamom. Figyelmesen nézem azt a lányt, rendkívül érdekesnek tartom, de semmi közöset sem találok kettőnkben.”

„Nem tudom, mi a pontos meghatározás arra, ami nem vallásos, mindazonáltal valamiféle értelemmel bír… Talán az, hogy »világi imádság«. Ez esetben az imádság azért könyörög, hogy ne sebezzük meg a világot, és a világ se sebezzen meg bennünket.

Az irigység nem ismeretlen érzés számomra, Isten bocsássa meg. Akadnak időnként kortárs versek, amelyek ámulatba ejtenek. Olyankor azt gondolom: »Éppen ilyen verset szerettem volna írni…« Nagyon sok verset egyszerűen félrelökök, ám mindig van néhány, amelyet bámulatosnak találok. Többek között a Nobel-díjas Wisława Szymborska versei is közéjük tartoznak. Némelyikük annyira találó, szellemileg annyira a végletekig repített, vagy éppen ellenkezőleg, önmagát teljes következetességgel tagadó…”

Julia Hartwig műveit mindmáig hét nyelvre fordították le – a szlovák, a cseh, az orosz mellett szlovénre, olaszra és természetesen franciára. Apollinaire-t tárgyaló, talán legfontosabb munkájának számító életrajza két magyar nyelvű kiadást is megért. Húsz költeménye szerepel Zsille Gábor Nők, kezdőknek és haladóknak címmel 2003-ban megjelent, hét lengyel költőnőt bemutató antológiájában.