A vasárnap ünneplése fontos jel a világ számára
Fotó: Merényi Zita

 

A tanácskozást és a helyszínek bejárását követően milyen benyomásai vannak az előkészületekről?

Piero Marini: Logisztikai szempontból nagyon jól állunk. Már tavaly is eljöttünk, hogy megnézzük, melyek a lehetséges helyszínek, és láttuk, hogy zavarba ejtően sok a lehetőség. Egészen más a helyzet, mint a 2016-os cebui kongresszus előtt: ott nem volt 15 ezer ember befogadására alkalmas hely. Magyarországnak eleve különleges adottságai vannak: egykor az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, posztkommunista állam, amely Európa központjában helyezkedik el, és számos szempontból központi jelentőségű hely. Az eucharisztikus kongresszus jó alkalom a remény újjáéledésére és arra, hogy visszatérjen közénk az öröm egy olyan korban, amikor az embereket nem lelkesíti a jövő.

Hatalmas tömeg vett részt 1938-ban a Budapesten tartott kongresszuson. Vajon ma hogyan fogad egy ilyen rendezvényt ugyanez a város? Miként tudnak a hívők valóban kilépni az emberek közé ebben a szekularizálódott világban?

– 1938-ban más idők jártak, a politikai rendezvényekre is rengetegen gyűltek össze. Más volt akkor a társadalom és az Egyház is. Ma nem az erőnket akarjuk megmutatni, nem annyira a számok a lényegesek, mint inkább az üzenet. Azt szeretnénk, hogy Budapest, Magyarország, Európa és a világ meglássa az Eucharisztiát, amelyen keresztül kapcsolatba kerülünk az Úr Jézussal. Szeretnénk megmutatni a hitet, ami megmenthet minket. Egy új remény üzenetét kívánjuk átadni, egy új világét, amely nem az erőre, hanem a szolgálatra, a segítőkészségre, a szeretetre épül. Ezt az üzenetet és egy új Európa álmát szeretnénk útjára bocsátani Budapestről.

Hogyan tudjuk bevonni a fiatalokat?

– A tanúságtételen keresztül. Talán már az is jó példa, hogy minden vasárnap elmegyünk a szentmisére, és az emberek felteszik maguknak a kérdést: miért gyűlünk össze a templomban? A vasárnap, amit megünneplünk, erős jel a világ számára. Az életünk is jel: az egység, a közösség jele. Közösségre lépünk Jézussal az Eucharisztiában, és ennek a közösségnek van egy másik fele is: egymással is közösséget kell alkotnunk. Krisztus teste vagyunk, egyesülni a szentségben azt is jelenti: egyesülni egymással a közösségeinkben, a családban, a társadalomban. Sokszor nehéz, de ezt kell tennünk, előre kell haladnunk ebben.
Vittore Boccardi: Ma a keresztények nem a nagyságot, a bőséget hirdetik az embereknek, mint régen. Nem úgy lépünk ki a társadalomba, hogy elfoglaljuk a nagy nyilvános tereket, hanem úgy, hogy újfajta dinamizmusok térnyerését segítjük elő. Ez akkor valósul meg, ha az Eucharisztiát evangéliumi módon ünnepeljük. Az embereknek, a fiataloknak azt kell megérteniük, hogy az Eucharisztia ünneplésében otthon vannak, hogy nem egy régi nyelvezetet használunk, nem olyan jeleket, amelyeket nem értenek. Az Eucharisztia magáról az életről szól, úgy működik, ahogyan Jézus élt, aki nem azt nézte, ki hova tartozik, hanem mindenkit befogadott, mindenkit szívesen látott. Amikor az Eucharisztia ünneplése a befogadás közegévé válik mindenki számára, akkor valóban mindenki a részese lehet. Ennek az új dinamikának a kiindulópontjait nem a keresztények nagy összejövetelei jelentik, hanem az egyes keresztények életpéldái.
Mi nem az első helyeket keressük a világban, hanem azon igyekszünk, hogy engedelmeskedjünk Jézus parancsának, aki azt mondta: „Köztetek azonban ne így legyen.” Ő azt kéri: igyekezzetek jó embernek lenni, akiben van irgalom, aki szolgálja a testvéreit. Nagyon sok az olyan fiatal, aki nem részesül az Eucharisztiából, de önkéntes munkát végez – már ez is egyfajta eucharisztikus felkészülést jelent. A kongresszust azért is szervezzük, hogy amikor összegyűlünk az Eucharisztia körül, abból mindenki megérthesse: ha nincs is benne az a hit, ami hovatartozást is jelent, ott van az a hit, ami az életben, a mindennapokban érlelődik benne.

Mit jelent bevonni a szegényeket az eu­charisztikus kongresszusba?

– A kongresszus keresi a lehetséges válaszokat erre is; nincsenek kész megoldásaink. Minden eucharisztikus kongresszus végén történik valamilyen szociális segítségnyújtás, például egy-egy helyen befogadóközpontokat létesítettek kábítószerfüggőknek, időseknek vagy másoknak. Kis jelek ezek, de mindenkit figyelmeztetnek arra, hogy amikor megünnepeljük az Eucharisztiát, a figyelmünket azok felé kell irányítanunk, akik a közelünkben élnek. A jóléti társadalmakban a szegénység nemcsak nyomort jelent, hanem kapcsolati szegénységet is, ami széles rétegeket érint. Ha nagyobb energiát tudunk befektetni abba, hogy a kapcsolatokat építjük, nem pedig csak a struktúrákat, az már azt jelenti, hogy a szegényekre figyelünk. Mert ma a kapcsolatok számítanak a leginkább. Nem bízhatunk kizárólag a struktúrákban, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek egyáltalán nem fontosak.

Mit adhat a magyar egyház az egyetemes Egyháznak?

– A magyar egyház, amely a kongresszuson fogadja majd a többi egyházat, hitbéli hagyományait adja, ezt a több mint ezer éves, gazdag hagyományt. Emellett pedig a saját magyarázatát a hitre; azt a tapasztalatát, amit a háborúk és az ateista rezsim idején szerzett, majd akkor, amikor újra szabadon élhetett, ismét teret engedve a harmonikus emberi létezésnek és annak, hogy a világ mindenkinek otthona legyen. A társadalom ugyanis mindenkié. A keresztények nem úgy lépnek a társadalom elé, hogy megmondják, mit kell tennie, hanem úgy, hogy felajánlják az értékeiket, de ezeket nem kényszerítik rá senkire. Elmondjuk, szerintünk melyek az alapvető értékek, és megkérdezzük másoktól, akarnak-e egyesülni velünk, hogy közösen megpróbáljuk emberibbé tenni a világot. Ezt adhatja a világnak Magyarország, és ezt adhatja Európa is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..