A szív a misztérium „érzékszerve”

Jó ötletnek bizonyult az „edzés”, azóta is minden esztendőben végigjárják az utat Márianosztráig – fiatalok és hajdani fiatalok. A résztvevők száma már a negyedik évben elérte a háromszázat. A hatalom akkor még igencsak rossz szemmel nézte ezt – a szervezők nem is kértek soha engedélyt –, de a résztvevőknek nem esett bajuk. Példa lehet ez akár arra is, hogy a bátorság növeli a szabadságot.

– Kikkel ismerkedünk meg a zarándoklaton? Mit fogunk kérdezni az úton attól, akit most még nem ismerünk? Milyen lesz az a szomjúság, amit a hegytetőn fogunk érezni? Ki mellett állva mondjuk majd el az étkezés előtti áldást?

Mit tudunk hozzáadni az ő napjához, az ő életéhez? Kit kell majd bátorítanunk, erősítenünk, ha elfárad? Lehet, hogy éppen azzal barátkozunk össze, aki most nem túl barátságos velünk? Ki fog bennünket istápolni, kitől kapunk egy biztató szót, amikor elcsüggedünk? Ki nyújtja felénk a kezét, amikor patakon kell átmennünk? – Amikor zarándoklatra indulunk, ilyen kérdésekre nincsenek válaszaink, s valószínűleg még ilyen kérdéseink sincsenek. Egy háromnapos zarándoklat végén az élményekre visszagondolva mégis mintha válaszokat kapnánk általunk nem is sejtett kérdésekre.

Május első hétvégéjén kétszázötven fiatal kelt át a Pilisen és a Börzsönyön. A harmincadik, jubileumi márianosztrai zarándoklat mottójául a szervezők a 39. zsoltárból választottak idézetet: „…zarándok, mint az őseim mind” – jelezve ezzel, hogy az út központi témája maga a zarándoklat és a zarándokhagyomány lesz. De hogyan szólhat egy zarándoklat a zarándoklatról?

Tematikus felépítésében a jubileumi márianosztrai zarándoklat azt járta körül, milyen úton járunk, kik a társaink, hogyan járjuk ezt az utat, és voltaképpen milyen cél felé indultunk el. Ha engedjük magunkra hatni ezeket az egyszerű valóságokat, amelyek körülvesznek bennünket, sok mindent megtudhatunk magunkról, azokról, akik velünk zarándokolnak és a misztériumról, amely nemcsak célunk, hanem már most benne élünk.
„Amikor ülök, ülök, amikor állok, állok, amikor megyek, megyek.” A zarándoklat első napján a fiatalok az út első szakaszában olyan idézeteket kaptak, amelyek az útról, az útrakelésről szóltak. Sokakat megfogott, ahogy egy történetben a mester tanítványai kérésére megfogalmazza, hogyan jutott el a megvilágosodásra: amikor ülök, ülök, amikor állok, állok, amikor megyek, megyek. A tanítványok nem értik: de hát mi is ezt tesszük! Mire a mester: De jó is lenne! Régóta figyellek titeket, és látom, hogy amikor ültök, már fölálltatok, amikor álltok, már el is indultatok, és amikor mentek, már leültetek. Aznap este Székely János püspök a szentmise prédikációjában érzékletes képek által hozta közelebb a fiataloknak a zarándok-lét lényegi vonásait s annak párhuzamait életünkkel. A világ keskeny híd, házat nem építhetünk rajta. Sok mindent elhagyunk, elveszítünk, új dolgok jönnek és régiek meghalnak bennünk. Itt a földön nincs végleges otthonunk, viszont egy örök otthon felé tartunk minden percben. A zarándoklás, az úton-lét arra a nagy bölcsességre tanít, hogy az élet célja nem a mennyiségi gyarapodás, hanem Krisztus: aki mást keres, mint őt, nem is tudja, mit keres. Meg kell tanulnunk a rohanásból lefékezni, lelassítani és újra megtalálni a természetes ritmust. Nagy bölcsességre vall, ha valaki egy rossz út lejtőjén visszafordulni.

A Pilis szívében felvirradt második napot Brückner Ákos ciszterci szerzetes indította a csendről és az imádságról szóló elmélkedéssel. Ha nem halljuk Istent, ő akkor sem néma, hanem hallgat. Bennünket hallgat, ránk figyel és a csendjével is üzen. Meg kell tanulnunk az ő beszédes csendjeit: sokszor csak vár, s addig hallgat, amíg felismerjük, hogy nekünk kell változni. Az Apátkúti-völgyhöz érve Vértesaljai László jezsuita atya tartott bevezetést a szemlélődő csendes imába. A bűnbánati liturgia lehetőséget adott a szentgyónásra és az Istennel való kiengesztelődésre. A Dunán átkelve a nagymarosi plébánia kertjében egy fiatal megosztotta a többiekkel, hogyan nyílt meg az ő füle Isten csendjének és szavainak befogadására.

„Rejtelmek ha zengenek…” A misztériumot középpontba állító harmadik napot József Attila versével indította el Vértesaljai atya. Legyenek a világban rejtelmek vagy sem? Maradjanak-e titkok előttetek vagy mindent látni akartok? – teszi fel a kérdést Isten az embernek. A történetben az ember a titkok nélküli világot választja, de tévedését hamar felismeri, s arra kéri Istent, hadd éljen mégis inkább rejtelmek, titkok, meglepetések által körülvéve. Ekkor adja Isten az emberbe a szívet, a misztérium érzékszervét.

A zarándoklatot lezáró szentmisén már ezzel a szívvel hallgathattuk Balás Béla („Beton”) püspök atya szavait. A kereszténység nem múlt idő. A misztérium ma is itt van, közel jön hozzánk, arca van, hangja van, bemutatkozik nekünk az evangéliumban: Én vagyok a jó pásztor. Egész életünknek az a célja, hogy a misztérium közelébe jusson, a belső körbe, Isten világába. Egész zarándoklatunk efelé mutat, ide torkollik. Aki zarándokútra indul, azért ázik, fázik, cipeli a terhet, hogy közel kerüljön Isten misztériumához.

A zarándoklat elején még misztériumként, előre nem sejthető és meg nem fogható titkokként megfogalmazott kérdések a szentmise után beszélgető, búcsúzkodó fiatalokban választ kaptak. Úgy kerül minden a helyére, ha ülünk, amikor ülünk, állunk, amikor állunk, és megyünk, amikor megyünk…