A szike nyomában

A hölgy nyugtalan, ingerülten mondja: mennyi ideje behozták már, mi lesz vele, fájdalmai vannak. Harmos doktor csöndes, nyugodt hangon végighallgatja, okos szemével barátságosan ránéz a szemüvege fölött, s néhány szóval megnyugtatja: rövidesen sor kerül rá, az első vizsgálatok alapján szerencsére nála nincs nagyobb baj, nem olyan sürgős a beavatkozás. Harmos doktor határozott fellépése, szépen zengő mély hangja, türelme azonnal átformálja a hangulatot. Mások is rá figyelnek. Érzik, tudják: jó kezekbe kerültek. A főorvos mosolyog, vizsgál, utasít, majd visszasiet az emeletre. Elmúlt már éjfél. Reggel óta folyamatosan műt. És még nincs vége… Két emelet között, a műtőblokk felé haladva azt mondja: „Értem én persze, minden betegnek a maga baja a legnagyobb…” Az éjszakás nővér lefőzte a kávét, újabb korty – ki tudja, hányadik már –, visszasiet a műtőbe, ahol kollégája előkészítette a következő beteget. Igen, az elesett ember aligha lát ki saját bajából, de most nézzük mindezt az orvos szemszögéből – ami megnyugtató a beteg embernek.

Valaha MÁV Kórháznak hívták, később más nevet kapott, ma a Magyar Honvédség Honvédkórháza. Harmos Flórián harmincegy esztendeje dolgozik sebészként ebben az intézetben. A tizenkét – sebészeti, nőgyógyászati, urológiai, fül-orr-gégészeti és ortopédiai – műtőből álló blokk vezetője, s természetesen a sebészeti osztályon is dolgozik. Gondoskodik a műtétek beosztásáról, sorrendjéről, lebonyolításáról, megszervezi a kórház ügyeleti rendjét.

Minden kedden, csütörtökön és kéthetente vasárnap ügyeletesek. Ilyenkor általában tizenöt-húsz beteg kerül be hozzájuk.

De hogyan kezdődött a már péntek hajnalba hajló csütörtöki nap? Reggel hét-fél nyolckor érkezett Harmos doktor a kórházba. Legkésőbb kilenc órakor már a műtőblokkban találjuk. Nappal, mint megtudom tőle, a műtéti csapat három sebészorvosból áll, az éjszakai ügyeletben kettőből, a korszerű technikai berendezések segítségével a legnagyobb műtétet is biztonságosan el tudják végezni. Rezidens kollégájuk közben odakint a sürgősségi osztályra behozott új betegeket vizsgálja, s telefonon referál a műtőnek.

Harmos doktor és csapata délelőtt elvégezte az első operációt: daganatot kellett eltávolítani a vastagbélből. A sebészeti osztály a hasüregi daganatos beavatkozásokra szakosodott. A főorvos évente legalább száz ilyen jellegű műtétet végez. Harmincegy esztendő szakmai tapasztalatával keze a legkisebb elvégzendő mozdulatot is érzi. A végén levette szája elől a maszkot, s korábban megkezdett beszélgetésünkre utalva mondta: „Magyarországon, és ezzel a ténnyel sajnos szembe kell néznünk, a tervezett műtétek aránya jelentősen csökkent az akut beavatkozások terhére. A mostani tervezett műtét volt, mint ahogyan a következő is az.” S már indul a másik műtőbe, ahol fiatal kollégájának asszisztál.

Benne gyalogolunk a délutánban, amikor jut néhány perc az elvégzett műtétek leírására. Közben visszatér korábbi gondolatához: „Mivel magyarázható az akut, tehát azonnali beavatkozások számának emelkedése?” Megrágja a szavakat, nem szeretne felelőtlenül nyilatkozni. „Talán azzal is, hogy az alapellátás nem működik minden esetben azon a színvonalon, ahogyan kívánatos volna.” S ismerve Harmos doktort tudom, ez nem az orvoskollégák áldozatos munkájának kritikáját jelenti. „Sajnos rosszul működik nálunk a betegek időbeli kivizsgálása és szakorvoshoz küldése. Sok esetben – igen gyakran a betegek mulasztása miatt – későn ismerik fel a betegséget, tény, hogy hosszú a várakozás, több hónapos, sőt féléves az előjegyzés például egy epeműtétre. Ez idő alatt a betegségek – gyulladás vagy perforáció, tehát kilyukadás következtében – gyakran akuttá válhatnak.”

Már a két tervezett műtét közben is lesietett a sürgősségi osztályra, megvizsgálta a beérkező betegeket, határozott, milyen vizsgálatokra, netán konzíliumra van szükség, s eldöntötte, szükséges-e fölvételük a sebészeti osztályra.

Többnyire idősebb, hatvan év fölötti, súlyos állapotban lévő betegek kerültek be ezen a napon az ügyeletre. Harmos doktor gyorsan intézkedik. Az egyik beszállítottnál bélelzáródás tünetei mutatkoztak, s az elvégzett vizsgálatok igazolták, daganatos betegség áll a hátterében. A beteg eddig nem is tudott róla. „Mint kiderült, már korábban jelentkeztek panaszai, de akkor nem fordult orvoshoz…”

Délután öt óra. Kezdődik az első ügyeleti műtét. Nehéz feladat elé állította a sebészeket. „Sajnos kiderült, úgynevezett inoperábilis eset, nem tudtuk eltávolítani a daganatot, mert olyan mértékben elterjedt már, hogy technikailag kivitelezhetetlennek bizonyult. Áttét jelentkezett a tüdőben, a májban, s a vastagbélben ott volt a teljes elzáródást okozó daganat, és ennek következtében a széklet nem tudott távozni természetes úton.”

Harmos doktor a szike metszésének élességével és pontosságával fogalmaz. „Le kellett engedni a béltartalmat, mert a feszülés óriási fájdalmakkal jár.” Nem volt más lehetőség, a belet kivezették a hasfalon.

„Ennek a betegnek is el kellett mondanom a valós helyzetet. De nemcsak a tényeket kell közölni – kérem, vastagbélrákja van –, hanem lelki támogatást is szükséges nyújtanunk. Nem csoda, ha ilyen helyzetben összeroppannak, magukba zuhannak a betegek. Minden biztató szóért nagyon hálásak. Ám nem mindegy, milyen empátiával közlöm ezeket a súlyos dolgokat.”

Harmos doktor szerint a magyar orvosok megfelelő beleérző készséggel rendelkeznek. „Igen jó véleménnyel vagyok kollégáimról, megértik a betegek szenvedéseit, s ennek megfelelő a velük kialakított kapcsolatuk is.”

Mivel tudta biztatni ezt a beteget, anélkül, hogy hitegetné? – kérdem.

„Elmondtam neki: a bélelzáródás miatt most nincs más lehetőségünk, mint hogy a székletet más úton vezetjük el a külvilág felé. Ezzel megszűnik a feszülés, a hányás, tud majd táplálkozni. Az onkológiai kezelés után egy újabb műtéttel valószínűleg lehetséges – pillanatnyilag ennyit mondhatok: valószínűleg lehetséges, bízzunk a Jóistenben – a betegség karbantartása. Az onkológiai kezelés időnként nagyon hatásos, így a vastagbéldaganatoknál is. A kemoterápia csökkenti a daganat méretét, s a beteg később operálhatóvá válik.”

Este kilenc óra körül járunk, amikor Harmos doktor végez a műtéttel. Nem látszik rajta fáradtság, pedig már eddig is milyen nap van mögötte! A műtéteket súlyossági sorrend szerint végzik. „Ha van egy vakbélgyulladás, amely még nem annyira »ordító«, de előbb-utóbb meg kell operálni, akkor a súlyosabb beteget vesszük előre. A sorrendet én döntöm el a betegek állapota alapján.”

A műtéteket más szempont is meghatározza. „A sterilebb műtéteket vesszük előbbre, utána következnek a gennyes műtétek. Egy gyomorperforáció (a gyomor kilyukadása) előnyt élvez például egy lábüszkösödéssel szemben.”

Véget ért ez a műtét is. Harmos doktor és kollégája kifújják magukat, de csak röviden, mert következik az adminisztráció, a műtéti leírás, elkészül a szövettankérés. Közben a főorvos rezidens kollégájától értesítést kapott a „kinti” helyzetről. Harmos doktor ismét lerohant a sürgősségi osztályra – ezen a napon ki tudja, hányadszor. Közben az ottani munkatársak gondoskodnak arról, ne rosszabbodjon a betegek állapota.

Újabb három beteg érkezett. A főorvos megvizsgálja őket, s dönt: egyiküket mindjárt megoperálják, gennyes epehólyag-gyulladásban szenved a húszas éveiben járó fiatal.

Tíz óra tájban kezdődik a műtét, eltart éjfélig. Laparaszkópos eljárást alkalmaztak, nem kellett felnyitni a hasüreget. „Kissé hosszadalmasabb, a gennyes hólyag miatt igen alaposan ki kellett tisztítani a műtéti területet” – s előreugorva az időben a másnap reggeli vizitre: „Öröm látni, hogy jól van a beteg.”

A másik két új beteg a gasztroenterológiára kerül. Egyiküknél – valószínűleg fekély miatt – a gyomorból eredő enyhe vérzés jelentkezett. „Nem látom indokoltnak az azonnali műtétet. S ma már eredményes gyógyszeres kezelések vannak a fekélyek gyógyítására, jelentős részük műtét nélkül gyógyul.”

Véget ér az epeműtét. Irány újra a sürgősségi osztály. Az új betegek közül szerencsére senkinél nincs szükség azonnali műtétre. „Megfelelő vizsgálatok után, gyógyszeres ellátással haza lehet bocsátani őket. Egyiküknél kizártuk a vakbélgyulladást, a másik páciensnek epekövei vannak, panaszait megszüntettük, később tervezett műtéttel eltávolíthatók a kövek.”

Ki látja a főorvos arcán, hogy az elmúlt tizenöt-tizenhat órában megállás nélkül dolgozott – és milyen munkát végzett! Az orvosnak, ezt várják el tőle, minden körülmények között ki kell tartania. Nem lehet fáradt, nem lehet éhes – tényleg, Harmos doktornak mikor jutott, jutott-e ideje, hogy bekapjon egy falatot? –, az orvos türelmes, soha nem adhatja fel.

Hajnali egy óra táján kerül be a műtőbe üszkösödő lábbal a hajléktalan beteg, akit valahonnan az utcáról hoztak be a mentők. Az ilyen beteg, amint megérkezik, először általános fertőtlenítésen esik át, megfürdetik, ruháit kidobják. A kórterembe már teljesen tisztán kerül. A kórházban – egyéni kezdeményezésre, s ebben Harmos doktor családja kezdeményező szerepet vállalt – szolgálat működik, amely befogadja a használt, illetve megunt ruhákat, s ebből öltöztetik fel ezeket a betegeket. De szembe kell nézni a dübögő tényekkel. „Szerencsétlen kap egy angol öltönyt, s amikor két hét múlva visszajön ellenőrzésre, megint valamilyen szakadt, koszos ruhában látjuk – az öltönyt eladta…”

A műtét fél háromkor ér véget. Az alsó lábszárat amputálni kellett. „Nem volt más lehetőség. Túl későn, túl későn…” Tíz nap–két hét kórházi ápolás következik. És utána? Hová? Vissza az utcára? Rápillantok az ablakban lévő hőmérőre: odakint mínusz tíz fok…

„Néha nagyobb feladatot jelent az ilyen betegek elhelyezése, mint az orvos-szakmai ellátásuk. Örülünk a főváros intézkedéseinek, hogy új melegedőket és hajléktalanszállókat nyitottak meg. Érdemes lenne azokban egészségügyi munkatársakat is alkalmazni. Az ápolás mellett elvégezhetnének bizonyos szűréseket, ezzel megelőzve a későbbi súlyos egészségkárosodást.”

A főorvos még péntek hajnalban megírja a műtéti jelentéseket, az ügyeletes csapat többi tagja is fáradt; mindenki más elgyöngülhet, mindenki panaszkodhat, ők azonban nem. Az ügyelet reggel nyolcig tart, amikor érkezik a váltás. Az egyik éjszakai beteget, akinek az állapota megengedi ezt, már a reggeli, friss orvoscsapat műti.

A törvény szerint Harmos doktornak reggel nyolc órakor el kellene hagynia a kórházat. Huszonnégy óra van a háta mögött – és milyen huszonnégy óra! Mégis csak déli tizenkettő körül ül be a kocsijába. Befejezi az éjszaka elmaradt adminisztrációs munkát, megnézi az új betegeket, ha kell, átkötözi őket, kiadja az utasítást a nővéreknek, milyen további vizsgálatokat kér.

Szombat délelőtt. Harmos doktor ismét a kórházban, pedig nincs munkaideje. Odahangzik a közeli Szent Család-templom déli harangszava, amikor kilépünk a Dózsa György útra. „Megnéztem a betegeimet. Nem lenne kötelező, de a lelkiismeretem ezt diktálja. Harmincegy esztendeje mindig így cselekszem. Megnyugtató, ha látom, hogy a két napja operált beteg mosolyogva fekszik az ágyban.”

Marad-e energiája ilyen terhelés mellett a betegekkel váltott közvetlen szóra? „Mindenképpen. Jobban gyógyul tőle a beteg; ha más dolgokról is beszélgetünk vele, nemcsak az egészégi állapotáról. A mindennapi élet apró-cseprő ügyei kissé elterelik a figyelmét a saját bajáról, miközben kicseréljük a kötést, átmossuk a drént (folyadékelvezető csövet – a szerk.).”

Mennyire érzi, hogy a beteg aláveti magát az orvosnak, szinte csüng rajta, hiszen tőle várja a megoldást? – firtatom.

„Nagyon is. Sokszor talán túlságosan is erős ez a függés, amikor a betegek kizárólag tőlünk várják a megoldást. Sajnos nem
mindig adhatjuk meg ezt nekik, hiszen a betegség olykor aligha gyógyítható, a természet már csak ilyen.”

Harmos doktor fia is a sebészi pályát választja, rezidensként az egyik nagy pesti kórházban dolgozik. Korábban csábító ajánlatot kapott Bajorországból, szakvizsga előtt havi háromezer-ötszáz eurós fizetésért hívták. Családi rábeszélésre és saját döntése alapján végül itthon marad. Jelentkezett az egészségügyi kormányzat által meghirdetett Markusovszky-ösztön-díjra, fizetése ezáltal százezer forinttal emelkedett.

Harmos doktor bizakodó, ha úgy tetszik, optimista. „Nem látom olyan vészesnek az egészségügy jövőjét, mint ahogyan a lakosság körében, a közvéleményben elterjedt. Lesz mindig megfelelő orvosi ellátás Magyarországon, s a mostani kormányzat ebben nyilvánvalóan partner.”

Az utolsó pillanatban, mielőtt kilépünk a sebészeti osztály ajtaján, emlékeztetőül még rápillant hétfői programjára. Egy daganatos beteget operál majd, teljes gyomoreltávolítás várható, „de így is emberhez méltó életet tud majd élni”.

Odahaza már várja a szombat déli ebéd. Végre nyugodtan leülhet az asztal mellé. „Megszállottság kell ehhez a hivatáshoz, csak így lehet megfelelni, s ha a Jóisten engedi, és egészséges maradok, így is fogom végezni a munkám még jó néhány évig.”
Fotó: Elmer István