Az 1950-es évek elején már kiforrott formakészséget fölmutató költőt ismerhettünk meg a Vigiliában és az Új Emberben közölt versei alapján. Kora fiatalságában is tudója és értője a líra bonyolult világának: a színes tájköltészettől a finom árnyalatok megragadásán át a lét mélységeibe való alászállásig mindent számba vesz, ami az ember világához tartozik.
Mint katolikus pap költőt őt is elsősorban az evangelizáció hivatása vezeti, akár a XX. század elején föllépő nagy költői triász tagjait: Sík Sándort, Harsányi Lajost és Mécs Lászlót. A történelmi korszakváltás hatása azonban sok tekintetben más feltételeket, normákat szab egy hívő literátornak. Nem szabad felednünk, hogy Sík Sándorék még egy alapvetően keresztény nemzet vallásos alapállásából indulhattak ki, míg az évtizedekkel később színre lépő Csanád Bélának az ateizmussal mérgező kommunista ideológia szorítását kellett lefejtenie magáról. A rendkívül nehéz feladatot sok tekintetben az Új Ember egykori szerkesztőségi közössége segítette megoldani. Nem véletlen tehát, hogy élete végéig szoros munkakapcsolatban maradt a katolikus hetilappal, mentori szerepet vállalva a fiatal utódokért.
Csanádban kezdettől fogva nagyobb szerephez jut a közösségi érzés keresztény változata. Az egyén saját világán túlmutatóan egyre inkább a spirituális összefogás és a korszaktól elütő lelki elmélyülés megvalósításán fáradozik. Nem gyöngülő lélekkel s akarattal egész lírai életműve hirdeti a szeretet mindent lebíró erejét és Istenhez közelítő, páratlanul szép és nemes érzését.
Eközben korszerű, szoros kapcsolatot hoz létre egyszerű szívű, igaz modelljeivel. A pásztorember, a mezőkön vagy gyárakban fáradozók nem puszta kuriózumok, hanem valóságos, megbecsült lények számára. Az emberi munka végzőit, akár csöndesen foltozgató vidéki asszonyokról, akár cséplőmunkásokról vagy kubikusokról van szó, mint „diadalmas Hősöket” kelti életre elmélyült együttérzéssel.
Kimunkált verssoraiban harmonikusan jelentkezik az a kettősség, amely a küzdelemre született keresztények sajátossága: a szenvedés és az emberi életöröm átélése, vállalása. Érett kori líráját már határozottan a kozmikus kitágulás jellemzi. Egyre közelebb kerül a néhány évvel idősebb spirituális költőtárs, Pilinszky János eszmevilágához és életérzéséhez; Apokalipszis című nagy hatású verse szinte eszmei rokona Pilinszky Apokrifjének. Csanád a valóság látomásából hatalmas ívet leírva jut el a jelenések, a dolgok mögötti lét fölfedezéséig. Fiatalabb költőtársa és barátja, Tóth Sándor pontosan állapítja meg róla, hogy „egyre inkább a transzcendenciákra épít már”. Angyali ének című versében mint ritka felfedezését csillantja föl az istenkeresés és -hívás eszköztelen s mégis kifejező jeleit.
Az idő haladtával Csanád Béla egyre inkább a szeretet sokhúrú, lírai hirdetőjévé válik. „Kezdenünk kell szeretnünk újra – mint újszülött ki egyedül – saját haláláig se jutna” – vallja meg, több esetben a nagy misztikusokat idézve.
Ez a jelentős katolikus költő, hittudományi professzor megalapította és éveken át vezette a Keresztény Értelmiségek Szövetségét. Ezen a posztján is hasznosan munkálkodott: a szövetség Előpatak utcai székházában és előadótermeiben számos alkalommal hangzottak föl az elnök-költő verssorain kívül is a hazai keresztény szellemű alkotók művei. Őket is átjárta mindama érték és fölemelő élmény, amelyre Csanád Béla a teljes életét tette föl: „a szeretet mindent betöltő sugarában”.
Csanád Béla 1926. november 9-én született a Pest megyei Akasztón. Kalocsán, a jezsuita gimnáziumban érettségizett 1944-ben. A teológiát a Központi Papnevelő Intézetben végezte kalocsai egyházmegyés kispapként. 1950 áprilisában szentelték pappá szülőfalujában. Csengődön és Jánoshalmán működött káplánként. 1958 és 1963 között a szegedi egyházmegyeközi hittudományi főiskola tanára. 1963-tól a Központi Szeminárium spirituálisa, 1965-től tanulmányi felügyelője. Rómában liturgikus tanulmányokat folytatott. 1969-től a budapesti Hittudományi Akadémia magántanára. 1971-től rendes tanár a lelkipásztorkodás-tan és liturgika tanszéken. 1969-től a készülő új hittankönyvsorozat felelős szerkesztője. 1976 és 1991 között a Hitoktatási Bizottság igazgatója. Az 1967-ben indult Teológia című folyóiratnak két éven át szerkesztőségi titkára. A Vigiliában 1947-től, az Új Emberben 1951-től jelentek meg versei, fordításai, a liturgikus évvel kapcsolatos elmélkedései és egyéb írásai. A rendszerváltozáskor megalapította a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét. 1996. november 25-én hunyt el Budapesten.
