Gondolatgyöngyök

A szerzetesek hajléka körül novemberben is a tavaszt idézi a napsütés, a lombok között, mintha dacolnának az idővel, csak elvétve akad néhány sárguló falevél. Erről a helyről nemcsak a mediterrán vidékre kalandozhat a messzire vágyó tekintet, hanem a magasságba is fölpillanthatunk lelki szemeinkkel, hogy békét, megnyugvást, szeretetet kérjünk az égiektől.

 A baráti kör tizenöt évvel ezelőtt a rend iránt érdeklődő hívekből alakult azzal a céllal, hogy imahátteret biztosítson a pálos közösség számára. Tagjai magukénak érzik a pálos lelkiséget. Létszámuk mára ötszáz főre bővült, sok közöttük a családos ember, akik gyermekei a több mint harminctagú ministránscsoportot alkotják.


Mondhatnánk, hogy valójában a múlt század nyolcvanas éveinek hagyománya folytatódik a pálosok templomának falai között. Akkoriban Kalász Gyula atya jóvoltából itt volt lehetőség közös összejövetelekre azoknak a kisebb-nagyobb ministránscsoportoknak, alakuló lelkiségi mozgalmaknak a számára, amelyek a városban szétszórtan működtek idézi fel a múltat Bíró László püspök, aki abban az időben fiatal papként az alakuló közösségek egyik szervezője, támogatója, lelkiatyja volt. A zsúfolásig megtelt templomban rendezett közös szentmisék az addig rejtett közösségi élet után tovább erősítették a fiatalok hitét, és megadták számukra az együvé, az egyházhoz tartozás élményét.


A különböző csoportok idővel kiváltak az egyetemi hittanosok közül, önálló létre serkentek, s különböző erővonalak mentén újraszerveződtek. A rendszerváltozás utáni újrakezdés fő erejét ők jelentették, és sok túlélt vihar után ma is élnek.

Udvardy György megyés püspök manapság havonkénti katekézisre hívja az egyházi közösségek tagjait, hogy a személyes találkozás révén újraéledjen a közösségi összefogás ereje. Látszik, hogy jó volt a vetés. Ma is megszólíthatóak az emberek, amint ezt az egyházmegyében működő számtalan közösség léte bizonyítja.


A közösségi összefogás támogató erejéről beszélt Bíró László is a lelkinap bevezető előadásában. Példákkal bizonyította, hogy könnyebben érjük el a kitűzött célokat, ha közösségi szellemben, másokat segítve tevékenykedünk, ha elfogadjuk egymásrautaltságunkat, és biztatással, kellő együttérzéssel próbáljuk átsegíteni társainkat a nehézségeken.

A közösségben megélhető és megélt élményekről, tapasztalatokról beszélgettem a pécsi Házas Hétvége vezetőivel, Galambos Györggyel és feleségével, Környei Máriával. Mint elmondták, találkozóikon a házaspárok leteszik a mindennapok nyűgét-baját. Nem elég egymás mellett élnünk, hanem az Úrra figyelve egymás felé is kell fordulnunk. „Harminc évet megélt házasság után a házas hétvégeken jöttünk rá, hogy kevés valamit jónak tartani e szentségi kapcsolatban… széppé is kell tenni azt!” mondja Mária. „A tapasztaltabb házaspárok tanúságtételeiből, a lelkiatyáktól hallott tanításból katartikus élmények, felismerések születhetnek. Mindig akadnak olyan „gondolatgyöngyök”, amelyeket magunkkal vihetünk. Például az, hogy akkor tudom jobban szeretni a házastársamat, a gyermekemet, ha több a krisztusi szeretet bennem. A másikat gyengeségeivel, hibáival együtt kell elfogadnom, mert általam Krisztus bocsát meg neki. Párunkat átölelve, nem pedig hátat fordítva kell a sérelmeinket elmondanunk. Nem arról kell neki beszélnem, hogy miben hibázott, hanem arról, hogy a hibája mit váltott ki bennem… Így sokkal könnyebb megbocsátani és bocsánatot kérni! A krisztusi szeretetet csak a közösségben tudjuk igazán megélni. A mai nehéz körülmények között nagyon sok ember küszködik kisebbrendűségi érzéssel, önértékelési problémákkal. Ezekből csak a Jóistenre támaszkodva, benne bízva lehet kilábalni…”

Mintha csak Mária előbbi gondolatait folytatná, Czopf Józsefné, a ma már tizenöt unokás nagymama, nyugdíjas doktornő is hasonló élményekről számol be. Férjével, a négy éve váratlanul elhunyt pécsi neurológusprofesszorral ők is „Bíró Laci” hittanos csoportjához tartoztak néhány évtizeddel ezelőtt. Úgy tapasztalja: a családok mélyen megélik azt az élményt, hogy csak Krisztus révén lehet igazán szeretni egymást. „Akik közösségbe járnak, azoknak a családi élete stabil, nem jut eszükbe a válás. Természetesnek tartják, hogy a házasságban éppúgy, mint az életben jelen van a megváltás és az üdvösség keresztje, s ezért szeretettel elfogadják egymást. A házasság szentsége, az a tudat, hogy a kapcsolatukban benne van az Isten, nagyon sok erőt képes adni egy párnak. Ha valakinek jó az istenkapcsolata, akkor a másik embert is helyesen tudja szeretni. Biztatást, hitet, erőt ad a közösség, mert megtapasztalt tény, hogy ott konkrétan meg lehet élni Isten szeretetét” mondja meggyőződéssel a doktornő.

Horváth István négygyermekes orvos megértéssel fogadja az emberek fásultságát firtató kérdésemet. „A hétköznapok gyűrődése, fáradtsága valóban azt sugallja, hogy egy kicsit többet kéne pihenni. De ez csapdahelyzet, mert ha a családokra, a közösségre időt szánunk, akkor ettől az odafigyeléstől felüdül az ember lelke. Első látásra áldozatnak tűnik a közösséghez tartozás, de az együttlét öröme, a találkozás ajándéka valójában energiával tölti fel mindnyájunkat. Rájövünk, hogy mindazok a problémák, amelyek bennünket gyötörnek, mások számára sem ismeretlenek, s az együttlétben az öröm és a békesség révén megtapasztaljuk a Jóisten kegyelmét is.”

Amint a nap végén visszatekintek a fényben úszó templomra, eszembe jutnak a visszaemlékezés szavai, amelyek a székesegyház gyér világítású kápolnájában összegyűlt, szorongó, halk szavú hajdani hittanoscsoportokról szóltak. Az egyház az akkori nehezebb és a mai könnyebb körülmények között is teljesítette és teljesíti feladatát: segíti az embereket az Istennel való találkozásban. Mert ha találkozhatnak az emberek Istennel, akkor jobbá, szebbé, szerethetőbbé teszik a világot.

Fotó: Cser István