Jegyzet

– Tehát nem anyagra gondol? – Nem. Transzcendens élményre, amit szeretnék igazán átérezni.

 Filozofálgattunk, de az iménti megjegyzésre a teológia központjába léptünk. Emlékszem, ifjan olvastam a Nobel-díjas Kurt Hamsun egyik korai regényét, a Halk húrokat penget a vándort. Álomszerű képek, kissé romantikus színvilág, talán még némi spiritizmus is, de a cím hívta fel a figyelmet. Nem efféle vándorok vagyunk-e valamennyien?

Hallgatóim előtt a múltkor a modern szlovák költő, a keresztény Pavol Strauss sorait vettem elő, és felolvastam. A címe: Vox coelestis Égi hang:

 

 Zúzmarás hegyen mint felnőtt várakoztam.

 

Megelőzve még kicsiként az őzet.

 

De Isten jóságát hozta

 

elárasztva vele a kis harmatcseppet.

 

 

Én tudom:

 

győzelmes erő, nagyság semmi sem neki,

 

csak fájdalom, alázat összekötve.

 

Isten az ujját harmatba helyezi

csalogány-hangba, gyermek-szívekbe.

 Valamiként ez a transzcendens messzeség ígérete; Ő, maga, a „távoli Végpontja”, aki olyan közel jár hozzánk. Ő a pont, a nyugtalanító, vágyat ébresztő ama távlatok iránt, amelyek meghaladják az anyagi dimenziókat, s belül „ülnek el”, csöndjeinkben. Ezek a pillanatok folyton szólítanak, zajokat csitítanak ha elfogadjuk létüket. A csönd lehet maga az élet. A messzeség ebben a csöndben érhető tetten igazán. A világ manapság kisöpri a meghitt „időlényeket”, helyükre füst, dörgés, kiabálás kerül, s amíg keresed a messzeség lelkét, beleroskadsz a zajba.

Igen, a kisgyerek ő a messzeség, a harmat, a csalogány éneke. A szülői ház, az iskola, ha arra figyel, hogy Istent ne veszítse el, a gyermek számára égi díj…