Mamát mélységes hite minden élethelyzetben megsegítette, az isteni gondviselésben bízva a gyászt is másképpen viselte, mint a kételkedő, kevésbé hívő lelkek.
Hannelore Risch harminchat évesen veszítette el lelkész férjét. A hatgyermekes édesanya eleinte úgy érezte, Isten magára hagyta a bajban, s talán soha nem lesz képes megbirkózni a veszteséggel, a fájdalommal, a rá-rátörő magánnyal. Később, fokozatosan rádöbbent, hogy a seb nem gyógyíthatatlan, a szenvedés tapasztalata nem értelmetlen. Hannelore őszintén beszél sérülékenységéről, érzéseiről, s leírja azt is, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie, mi jelentett számára vigaszt, mi segítette a továbblépésben. Kínzó kérdéseire gyakran a Szentírásban keresett és talált is választ: „A jelen szenvedés, amit el kell viselnünk, mulandó és nem nehéz. A mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk” (2Kor 4,17). Rájött arra is, hogy nem tagadhatja meg magától az apró örömöket, hogy át kell értékelnie a negatív élményeket. A legnehezebb felismerés talán az volt, hogy nem szabad bezárkóznia fájdalmába. „A magány héja nemcsak durva és kemény, hanem tüskés is. Véresre sérthet minket. A magány olyan keserves állapot, amelytől sokan szenvednek. Ha azonban elfogadjuk és »felnyitjuk«, felfedezhetjük értékes tartalmát: segít a személyiség fejlődésében, utat nyit az önállósághoz, lehetőséget ad lelkünk elmélyüléséhez, az önvizsgálathoz, esélyt ad arra, hogy megváltozzunk, megadja a kötetlenség örömét.”
A kötet szerzője már tudja, Isten nem a szenvedés elkerülésében segít, hanem abban, hogy át tudjuk élni. Erőt ad a gyász feldolgozásához.
(Hannelore Risch: Isten megvigasztal. Szent István Társulat, 2011)
(A könyv kapható az Új Ember könyvesboltjaiban.)