A reményről és a haladásról

Az újkor önkritikájához az újkori kereszténység önkritikájának is társulnia kell, melynek saját gyökereiből kiindulva újra meg újra meg kell tanulnia megérteni önmagát. Itt erre csak néhány utalást próbálhatunk tenni. Először azt kell megkérdeznünk: mit jelent valójában a haladás, mit ígér, és mit nem ígér? Már a XIX. században is érte kritika a haladáshitet. A XX. században Theodor W. Adorno nyersen fogalmazta meg a haladás-hit problematikáját: a haladás közelebbről nézve a parittyától a hidrogénbombáig tartó haladás. Valójában ez a haladásnak csak az egyik oldala, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Más szóval: a haladás kétarcúsága vált láthatóvá. A haladás kétségtelenül új lehetőségeket nyit a jóra, de megnyitja a rossz mélységes lehetőségeit is, melyek korábban nem léteztek. Valamennyien tanúi vagyunk annak, hogy a gonosz kezekbe került haladás milyen rettenetes haladás lehet és lett a rosszban. Ha a technikai haladásnak nem felel meg az ember erkölcsi formálásában, „a belső ember növekedésében” (vö. Ef 3,16; 2Kor 4,16) való haladás, akkor az nem haladás, hanem fenyegetés az ember és a világ számára. Ami az „ész” és a „szabadság” két nagy témáját illeti, itt csak éppen utalhatunk a velük kapcsolatos kérdésekre. Az ész Isten nagy ajándéka az embereknek, és az ész győzelme az esztelenség fölött a keresztény hitnek is célja. De igazában mikor uralkodik az ész? Akkor, ha elszakad Istentől? Akkor, ha vakká válik Isten számára? A világ hatékony formálására és a kivitelezésre használt ész azonos lenne magával az ésszel? Ha a haladásnak szüksége van az emberiség erkölcsi jobbulására ahhoz, hogy haladás lehessen, akkor a hatékony és kivitelező észnek éppen úgy sürgősen szüksége van arra, hogy kiegészüljön az ész nyitottságával a hit megmentő erői felé, a jó és a rossz megkülönböztetésének irányában. Csak így lesz igazán emberi ész. Csak akkor lesz emberi, ha utat tud mutatni az akaratnak, és erre csak akkor képes, ha túllát önmagán. Különben az ember állapota az anyagi lehetőségek és a szív tanácstalansága közötti kiegyensúlyozatlanságban fenyegetéssé válik önmaga és a teremtés számára. Ugyanígy a „szabadsággal” kapcsolatban emlékeztetnünk kell arra, hogy az emberi szabadság mindig igényli más szabadságok együttesét. (22-23.)