A párizsi Notre-Dame-székesegyház lángjai

Amint megrendülve figyeltem a televízió képernyőjén a pokoli látványt, emlékezetemben felvillantak párizsi tanulmányi éveim, amikor először csodáltam meg a Szajna ékszerdobozát, Párizs és a francia kultúra e csodálatos szimbólumát, és a templomban fölkerestem azt a pillért, ahol a fiatal Paul Claudelt a „mennyei villámcsapás” érte 1886 karácsonyán, az esti vesperás alatt.
Paul Claudel 1913-ban maga írta le megtérése történetét a Ma Conversion című vallomásában. „Én is, akkor tizennyolc éves koromban, Tírusz és Babilon foglya voltam, Párizs legsötétebb sikátoraiban bolyongtam.” Kétségbeesés kerülgette az „átkozott városban”, amelynek levegőjét a monista, materialista világnézet szennyezte, ahol a tudományra hivatkozó ateizmus pöffeszkedett a katedrákon. Szabadulni akart e sötét városból, a fojtogató világnézettől. Ebben a lelkiállapotban került kezébe a kamasz költő, Arthur Rimbaud Villanások című kötete, s hirtelen fény gyúlt a sötétben: e „vad misztikus” látomásos költészete felvillantotta előtte egy másik világ létezését. 1886 karácsonyeste betért a Notre-Dame-ba, ahol a gyermekkórus éppen a Magnificatot énekelte: „Ott álltam a tömegben, a kórus bejáratánál, a második oszlopnál, a sekrestye felől jobbra. És akkor következett be hirtelen az az esemény, amely egész életemnek új jelentést adott. Egy szempillantás alatt valami megérintette a szívemet, és hittem.”
Ez a döntő élmény jelent meg egy korábbi, 1907-ből való, Magnificat című költeményében: „Ó Istenem (…) / Nevemen szólítottál, / mint olyan, aki ismer engem; kiválasztottál / a velem egykorúak közül. / (…) Íme, egyszerre Valaki lettél.”
Különös útja, végzése a történelem Istenének, hogy a XIX–XX. század fordulóján, éppen Claudel megtérése után – amikor bekövetkezik az Egyház és az állam szétválasztása, és vele a francia társadalom szinte teljes szekularizálódása – francia földön konvertiták egész sora fordul Isten felé, és hatásuk szétsugárzik szerte Európára.
A társadalmi, kulturális és világnézeti elvilágiasodással részben egyidejű volt jeles gondolkodók, például Maurice Blondel és Henri Bergson spirituális filozófiájának ellentétes hatású kisugárzása, amely egész Európában – nálunk Prohászka Ottokár püspök, Bangha Béla jezsuita és mások apostoli működése nyomán – katolikus megújulást eredményezett. Ám aztán jöttek a világháborúk, a totalitarizmusok, a kommunista egyház- és vallásüldözés.
A Notre-Dame, a Mi Asszonyunk gótikus székesegyházának alapkövét Párizs szívében, a Szajna Île de la Cité nevű apró szigetén 1163-ban fektette le III. Sándor pápa, majd egészen 1345-ig folyamatosan építették a katedrálist. Az 1789-es francia forradalom alatt megrongálták, kalapáccsal verték le a művészi szobrok fejét. Az 1792. szeptemberi mészárlások idején a papságot elpusztította a terror. 1793 novemberében a Notre-Dame lett az ateista értelemkultusz (Le Culte de la Raison) égisze alatt megrendezett fényűző ünnepség helyszíne, amikor a régi keresztény oltár helyén újat emeltek „a Szabadságnak”. A katedrálist Az ész templomává nevezték át. 1804. december 2-án itt koronázták meg I. Napóleont. 1845 és 1878 között az eredeti tervek nyomán újították fel az épületet.
A Notre-Dame-székesegyház viszontagságos története jelképesen tükrözi a felvilágosodással és a francia forradalommal megkezdődött egyház- és vallásellenességet, amely a „lai­kus” Franciaország létrejöttéhez vezetett.
A laicitás Franciaországban a század elején egyet jelentett azzal az alapvetéssel, hogy meg kell teremteni a nemzeti egység „vallását”, amelynek ellene volt a Katolikus Egyház. A francia forradalomhoz hű republikánusok és a liberálisok azt hangoztatták, hogy a vallás magánügy; ki kell venni az államot, az oktatást, a civil társadalmat és intézményeket az Egyház gyámkodása alól. Hosszan tartó, szenvedélyes viták előzték meg a „megbékélést”, az 1923-ban létrejött modus vivendit a Francia Köztársaság és a franciaországi Katolikus Egyház között. Hosszú fejlődés eredményeként, elsősorban a II. vatikáni zsinat hatására a lai­ci­tásnak már nem csupán negatív jelentése lett. A zsinat tanítása (Gaudium et spes, 76) elismeri, hogy „a politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól, és autonómiájuk van”. A vallásszabadságról szóló nyilatkozat pedig megnyitotta az utat a pluralista társadalom és a laicitás olyan értelmezésének irányába, amely számol a vallással, és nem küzd ellene. A zsinat óta eltelt évtizedekben azonban egyre fokozódott a laicitás liberális értelmezése és gyakorlata: a törvényhozás, a társadalmi intézmények és a közszellem egyház- és keresztényellenes gyakorlata. Különösen igaz ez azóta, hogy migránsválságba sodródik Európa, felejtve keresztény gyökereit, melyekről oly sokszor beszélt Szent II. János Pál pápa.
Semmiféle isteni jelet vagy világvégi üzenetet nem emlegetve fölvethetjük a kérdést: vajon a mostani katasztrófa, az a tragédia, hogy a Katolikus Egyház „Legidősebb Leányának” és „a Fény városának” jelképe részben a tűz martaléka lett, nem jelzi-e az ország szellemi, lelki hanyatlását, sőt „a Nyugat alkonyát” (Spengler)?
Vajon nem arra a szellemi „napfogyatkozásra” utal-e, amelyet a századfordulón az ateizmus prófétája, Nietzsche az „Isten meghalt” metaforával jelölt? Isten, az Örökkévaló él, de ha az emberi lelkekben kialszik a hit, ha a szabadságára büszke, mai ember gőgösen fellázad Teremtője ellen, akkor Isten halott a számára. És Isten halálával az Isten képére teremtett ember is halott. „Ha a Napfény eltűnik, a visszfény is elenyészik” (Henri de Lubac). Az Isten nélküli „humanizmus” végül – ha következetesen megvalósul – az „emberarcú barbársághoz” vezet, amit megtapasztaltunk a totalitárius rendszerek uralma alatt.
A legutóbbi években zajló aggasztó pusztítások: templomok lerombolása, megszentségtelenítése, mecsetté alakítása, felgyújtása, felrobbantása külső jelei lehetnek a kereszténység sorvadásának és az istenhit elhalásának a lelkekben, ami gyengíti a helyt­állást és a védekezést keresztény hitünk külső ellenségeivel szemben.
A pápák ezért hirdették meg az új evangelizálást, a hit hirdetését, továbbadását és védelmét. Ferenc pápa „missziós Egyházról” beszél: sürgeti az Egyház kilépését zárt világából, főleg pedig minden keresztény tanúságtételét az örömhírről (Evangelii gaudium).
Mi, keresztények nem követhetjük a harcos terjeszkedés, az erőszakos térítés módszerét, a prozelitizmust. Mi a szellem fegyvereivel küzdünk, főként pedig hiteles keresztény életünkkel. Az Igaz­sághoz, Krisztushoz csatlakozás, a keresztény hit csakis szabad elkötelezettség lehet – az isteni kegyelem erejében. E válságos korszakban is hisszük, hogy a feltámadt Krisztus Lelke működik Egyházában, amely szent is, mert Feje szent, és az életszentség számtalan eszményképét mutatja fel, de bűnös tagjai vannak, akiknek meg kell térniük (Lumen gentium, 8). A földön küzdő zarándokegyháznak tehát folytonos megtisztulásra és állandó reformra van szüksége.
Örömmel tapasztaljuk, hogy nem csak a francia társadalom, hanem Európa, sőt az egész világ szívügyének tartja e jelképes műemlék, a Notre-Dame újjáépítését. Bárcsak ez az összefogás (anyagi támogatás) is jelkép lenne: az istenhit ébredéséhez és Európa keresztény gyökereinek újraélesztéséhez.
A francia jezsuita tartományfőnök a Notre-Dame- székesegyházban április 15-én keletkezett tűz hírére megrendülve a következő üzenetet fogalmazta meg: „A tartományfőnökségre a világ minden részéről érkeztek együttérző testvéri üzenetek. Ez a katasztrófa megerősíti azt a tapasztalatunkat, hogy az Egyházat jelenleg nagy megpróbáltatások érik. De a felébredt mély érzelmek, valamint sok – hívő és nem hívő – ember elkötelezettsége, mely ezzel a jelképes épülettel kapcsolatban megnyilvánul, kifejezi a gyökereinkhez való ragaszkodást és társadalmunk belső útkeresését. Különösen Párizs lakóival és keresztény közösségével egységben, bizalommal és reménységgel haladjunk húsvét ünnepe felé, melyben Isten folyamatosan nyitja ki nekünk a jövő kapuit.”

***

Erdő Péter bíboros, prímás közleménye a Notre-Dame-ot pusztító tűzről

Megrendülten értesültünk arról, hogy a nagyszerű párizsi Saint-Sulpice-templomot ért tűzeset után most, a Nagyhét kezdetén a város főtemploma, a Boldogságos Szűz Máriának szentelt Notre-Dame lángokban áll. Szolidáris szeretetünkről biztosítjuk Michel Aupetit párizsi érseket és a francia katolikus közösséget.
Hitet teszünk Krisztus irgalmas szeretete mellett, és megvalljuk reményünket, hogy a Mindenható Isten, aki a halálból feltámasztotta Krisztust, a mi közösségeinket is új életre, hitre és szeretetre támasztja.

Budapest, 2019. április 15., Nagyhétfő
Erdő Péter bíboros, érsek, Magyarország prímása

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..