Híressé vált szolgálati helyére, a franciaországi Arsba közel félmillióan zarándokolnak évente, hogy hitükben megerősödhessenek. XVI. Benedek pápa a papok éve védőszentjének őt jelölte ki.
A Lyon közelében fekvő Dardillyben született 1786. május 8-án, és ott is nőtt fel. A francia forradalom hatására kialakult vallás- és egyházüldözés légköre vette körül, bár családja, különösen édesanyja, mélyen hívő volt. Tizenegy éves korában otthon végezte első szentgyónását. Késő esténként járt hittanórákra, amelyeken kolostorukból elűzött, civil ruhás apácák tanították. Első szentáldozásához egy pajtában járult, amely elé egy szénásszekeret húztak, hogy eltereljék a hatóságok figyelmét. Iskolába keveset járt, főleg azért, mert édesapjának kellett segítenie a mezei munkában. Alig tudott írni, olvasni. Nehezen tanult, és nem volt igazán tehetséges. A vágy azonban, hogy pap lehessen, egyre növekedett a lelkében.
A szomszédos falu, Ecully plébánosa, a művelt és áldozatos lelkű Balley abbé vállalta, hogy maga mellé veszi a jámbor fiatalembert, és felkészíti a papságra. Közben Jánost besorozták a napóleoni hadseregbe, ahonnan megszökött, és bujkálnia kellett. Szemináriumi tanárai kevesellték a tudását. A záróvizsgát is meg kellett ismételnie. Végül azzal bocsátották a szentelésre: „Jámbor lélek, ismeri a rózsafüzért és tiszteli a Szűzanyát. A többit a kegyelem meg a szíve majd elvégzi.”
Grenoble-ban szentelték pappá, első szentmiséjét 1815. augusztus 14-én mutatta be. Balley abbé káplánja lett, aki megértő szeretettel vezette be az imádságba és az aszketikus életbe. Az újmisés János nem gyóntathatott, mert a püspöki hivatal túl hézagosnak találta teológiai műveltségét ahhoz, hogy a gyóntatói joghatóságot megadják neki. Mikor végre megérkezett az engedély, az abbé térdelt elébe elsőnek, hogy kérje tőle a feloldozást, majd gyóntatójának választotta. A szent életű plébános hamarosan elhunyt. Ekkor püspöke Jánost Arsba küldte plébánoshelyettesnek. Ars akkoriban egy elkereszténytelenedett falu volt. János önmegtagadásban élt, és egész éjszakákon át imádkozott a templomban az Oltáriszentség előtt. Fizikai és lelki építkezések töltötték ki napjait, miközben gyóntatóként részt vett a környékbeli falvak népmisszióin. Szigorú vezeklése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy két év arsi szolgálat után súlyos lelki válságon ment keresztül. Megértő érseke áthelyezte máshová, de a folyó áradása és néhány megtért híve tiltakozása miatt mégis maradt. Aztán lassan kezdett megváltozni a falu. Mind többen járultak szentgyónáshoz, és kérték lelki vezetését.
„Gyermekeim, föl sem tudjuk fogni Istennek irántunk való jóságát, amellyel a bűnbánat nagy szentségét alapította. Ha azt a kegyelmet kaptuk volna, hogy bármit kérhetünk Krisztus Urunktól, sosem gondoltunk volna rá, hogy ezt kérjük. Ő előre látta gyöngeségünket és állhatatlanságunkat a jóban, és szeretete arra vitte, hogy megadja azt, amit kérni sem mertünk volna.”
Ahogy gyarapodott a megtérők száma, egyre több kísértést szenvedett. Sátáni zaklatások, paptársak gúnyolódásai és alaptalan rágalmak nehezítették az életét. De lélekben erős volt, és élete középpontjában a szentmise állt: „Nem vagyunk méltók arra, hogy magunkhoz vegyük az Oltáriszentséget, de szükségünk van rá!” Özönlöttek hozzá a gyónók, akiknek néha napokon át kellett várakozniuk. A lelkekbe látott, és segített az embereknek abban, hogy mély megtéréssel, igazi bűnbánattal térjenek vissza Istenhez. „Nem árt, gyermekeim, rágondolni, hogy van egy szentség, amely meggyógyítja lelkünk sebeit! De jó előkészülettel kell ám fölvennünk, különben új sebek támadnak a régieken.”
A templom állandóan nyitva állt. Hosszú sorokban várakoztak az emberek gyóntatószéke előtt. Telente napi tíz-tizenkét órát gyóntatott a nagy hidegben is. Kabátja nem volt, mert ha ajándékba kapott egyet, azonnal továbbajándékozta a szegényeknek. Nyáron nemritkán tizenhat órán át fogadta a megtérőket.
A túlterheltségtől, kialvatlanságtól és belső harcaitól időnként kimerült és megbetegedett. Szerény képességeinek terhe is sokszor nyomasztotta. Már életében százezer ember zarándokolt évenként Arsba. János abbé szívén viselte az ifjúság sorsát is. 1826-ban, a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakította a szegény és kitett kislányok otthonává. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Hét évvel később egy fiúiskolát is létrehozott. Ezek anyagi hátterének biztosítása élete végéig sok fejtörést okozott neki. Belső elhagyatottságában megint felmerült benne az áthelyeztetés gondolata, de aztán újra Isten irgalmára bízta magát és híveit.
1832-ben mindenfelé kolerajárvány dúlt, de Arst elkerülte. Sokan csodát láttak ebben is, és még többen keresték fel. Lelkesedése, jósága, szeretete nagy hatással volt mindenkire. Önzetlen volt, és odafigyelt a szükséget szenvedőkre. Sokat nélkülözött. Mindenét szétosztotta a szegények között. Amit tudott, pénzzé tett, hogy segíthessen a nélkülözőkön. Hidegen hagyta, hogy kanonok lett, és az is, hogy lovaggá ütötték.
Évtizedek múltán fizikai ereje megfogyatkozott, de türelme és szeretete nem. Utolsó éveiben nagy segítségére volt egy fiatal káplán, aki atyjaként tisztelte. Hetvenhárom éves korában hunyt el a nagy lelki változáson átment Arsban. 1905-ben avatta boldoggá X. Piusz pápa, aki azt vallotta, hogy lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe, és akinek fényképe állandóan ott volt az íróasztalán. XI. Piusz avatta szentté: 1925. május 31-én.
Sokak számára emlékezetes volt, amikor II. János Pál 1986-ban, Vianney Szent János születésének 200. évfordulóján felkereste Arst. A szenthez kötődő emlékhelyeket napjainkban is sokan látogatják. Egy alkalommal püspöke, hogy kivizsgálja a plébános elleni áskálódásokat, maga utazott el Arsba. Semmit nem talált, ami Jánost elmarasztalhatta volna. Végül beállt a sorba, és ugyanúgy várt a gyóntatószék előtt, mint a többiek. Egyházmegyéje papságának pedig ezt kívánta: bárcsak egy morzsányi volna bennük az arsi plébános „ostobaságából”
