A nyomorban élők fölemelése a társadalom ügye
Fotó: Lambert Attila

 

Nemrég egy interjúban Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia romapasztoráció ügyével megbízott tagja a leszakadó cigányság helyzete kapcsán „új Trianonra” figyelmeztetett. Ön szerint is ennyire súlyos a helyzet?

– Az elmúlt években több száz település életét kísértük figyelemmel. Többségük a nagy szegénység ellenére tudott élni azokkal a lehetőségekkel, amelyek akár az állami, akár az európai uniós intézkedésekből, forrásokból fakadtak. Azok, amelyek viszont nem voltak erre képesek, mélységes nyomorba süllyedtek. Róluk tesz említést püspök atya.
Sokszor beszélünk a szegénység felszámolásáról. Pontosítanunk kell a fogalmakat. Mi a szegénység alatt azt értjük, amikor az emberek jólé­téhez sok minden hiányzik, mégis komoly erőfeszítések árán az élet élhető, a célok megmaradnak, a közösségek létét értékek vezetik. A nyomor azonban más. Azért is használjuk mélyszegénység helyett a nyomor kifejezést, mert a nyomor nem a szegénység mélyebb formája, hanem a létezés egy másik dimenziója. A nyomorúság az, amikor a hiány olyan mértéket ölt, hogy szétmarja a közösséget, eltűnik a holnap, csak a ma számít. A pillanatnyi szükség felülír mindent, nem számít más, csak a túlélés. Ha valaki emlékszik a 60-as, 70-es évek Magyarországára, akkor tudja, hogy a szegénység ellenére még komoly értékrendje, tervei, céljai voltak mind az egyénnek, mind a közösségnek.
A nyomor esetében azonban már nincs sem egyéni, sem közösségi cél, az élet térben és időben is beszűkül egyetlen pontba. Az emberi nyomorúság teljes célvesztettséget jelent. Ha egy jövőképpel bíró embernek vetőmagot meg állatokat adunk, akkor ezzel segíteni fogjuk az életét. A nyomorban élő embernek azonban most kell túlélnie; mire a vetőmagból növény lesz, az már késő. Ma kell a gyógyszer, ma kell befűteni, ma kell enni adni a gyermeknek, ez a kényszer pedig gyakran az uzsorát és a prostitúciót is segíti. Éppen ezért például először nem heti, hanem napi fizetést kell adni, fokozatosan kell elvezetni az így élő embereket ahhoz, hogy kialakíthassák a maguk hosszú távú céljait. A szegénységnek van egy mély gyökerű kultúrája, a nyomornak azonban nincs.
Én a hajléktalanellátásban kezdtem a szociális munkát. A budapesti otthontalanoknak akkor néhány százaléka volt cigány, most a legfrissebb mérések azt mutatják, hogy a fiatal hajléktalan embereknek a fele roma. Ez azt jelzi, hogy a nyomorgó települések már nem tudják megtartani a lakóikat. És sajnos az is igaz, hogy egy aluljáróban élő hajléktalan embernek nagyobb esélye van segítséget kapni egy fagyos téli éjszakán, mint egy nyomorban élő vidéki gyereknek. Az aluljáróban kolduló hajléktalan embert közelről látjuk, de a fűtés nélküli, romos házban élő gyerekek a jóléti erkélyünkről nem látszanak, csak akkor hallani róluk, ha valami rettenetes történik velük.

Az Ön feladata a diagnózisalapú felzárkózási romastratégia irányítása lesz. Mit jelent ez pontosan?

– Az állandó jelenlét segít abban, hogy felmérjük, mik a valós hiányok, így lépésről lépésre kerülünk közelebb a problémákhoz, amelyekre megoldásokat kell találnunk. A diagnózis felállítása egy folyamat. Például, ha egy kétezer lakosú településen évente ötven-hatvan gyermek születik, akkor ott szükség van egy bölcsődére. Ennek a megvalósítása azonban nem függhet attól, hogy abban az időszakban kiírtak-e pályázatot bölcsődeépítésre. Ezért is fontos, hogy ez az ügy közvetlenül a miniszterelnök irányítása alá fog tartozni. Az sem véletlen, hogy egy nagy karitatív szervezet alelnöke kapta ezt a megbízást.

A hátrányos helyzetű települések felzárkóztatásában ezek szerint hatékonyabb lehet a diagnózisalapú cselekvési program?

– Három évvel ezelőtt arra kérte a kormány a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, hogy Tiszabőn és Tiszaburán segítsen a felzárkóztatásban. Ennek során közösen tapasztalhattuk meg azt, hogy a pontos diagnózisnak akkor van értelme, ha felállítását azonnal követi a terápia. Ehhez az szükséges, hogy folyamatosan jelen legyünk. A nyomorban élő közösségek csak akkor látszanak, ha kellően közelről nézzük őket. Bár a tünetek messziről is észrevehetők, az okokat csak akkor lehet megismerni, ha ott vagyunk. Sok mindent gondoltunk például arról, hogy egy településen miért sok az iskolai hiányzás, de a valódi okokat távolról nem láttuk. A helyszínen aztán rögtön kiderült, hogy a falkában vonuló sok kóbor kutya miatt a szülők gyakran nem engedték el otthonról a gyermekeiket.

A programmal háromszáz települést céloznak meg. Hogyan alakult ki ez a szám?

– Néhány évvel ezelőtt egy szakmai protokoll során azt vizsgáltuk, hogy hány olyan település van Magyarországon, ahova bármennyi anyagi segítség érkezik is, nem tudnak igazán élni vele. Azt tapasztaltuk, hogy háromszáz körül van azon falvak száma, ahol a leginkább szükséges a beavatkozás. Első körben arra vállalkozunk, hogy e leginkább hátrányos helyzetben lévő háromszáz település közül harmincban a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel, a Baptista Szeretetszolgálattal, a Református Szeretetszolgálattal és a Katolikus Karitásszal együttműködve segítsünk. A mély és összetett problémák miatt a nagy szervezetek hálózataira építünk, de nem nélkülözhetjük a településeken már működő civil kezdeményezések tapasztalatait és tudását.

Ennek a helyzetnek a megoldásában a társadalom együttműködésére is szükség van.

– A bajba jutott emberek fölemelése nem a segítőszervezetek magánügye. A létezés peremén élő embereket a szociális rendszer, a különböző programok tudják támogatni, de befogadni őket csak a társadalom képes. Ezért nagyon fontos, hogy érthetővé tegyük a társadalom számára azt, hogy mit is teszünk. Mindenkinek látnia kell, hogy a nyomorban élő ember nem maga választotta a sorsát. Ahogy mi sem azért vagyunk a magunk helyzetében, mert megérdemeltük. Egy gyerek nem dönthet arról, hova születik: rendezett, meleg lakásba, vagy döngölt földpadlós, hideg viskóba. Mind­össze ennyit kellene megértenünk ahhoz, hogy ne felzárkóztatásról, hanem a társadalom egészséges működéséről beszéljünk. Mi a társadalom megbízásából végezhetjük a munkánkat. Ha azonban nincs mögöttünk a társadalom támogatása, akkor nem tudunk eredményt elérni.

Ehhez fontos lenne az is, hogy megszabaduljunk a sztereotípiáinktól.

– Sokszor halljuk, hogy azért van a nyomorban élő ember ebben a helyzetben, mert nem akar dolgozni. Mi, akik ismerjük a nyomor arcait, tudjuk, hogy ez a felvetés úgy helyes, hogy „még nem tud akarni”, nem tud magának értelmes célokat felállítani. Az is a feladatunk, hogy képessé tegyük erre. Mindenki azt az örökséget tudja átadni, amit maga is kapott. A nyomorúság is öröklődik. A nyomorúságba érkező gyerekek a szüleik sorsát öröklik és örökítik tovább. Ha mi nem teremtünk nekik esélyt, akkor nincs lehetőségük másra. Mire a gyerekek óvodába kerülnek, szinte behozhatatlan lemaradásban vannak az átlagos családba született kortársaikhoz képest.
Ezért ha egy kisbaba megszületik, először nem azzal kell foglalkoznunk, hogy a szülei miért nem dolgoznak. Sokkal fontosabb, hogy minden gyereknek megadjuk azt a biztonságot, hogy melegben legyen, hogy lámpa világítson az íróasztala fölött, és hogy tudassuk vele: ő megismételhetetlen érték. Ez nem ajándék a társadalom részéről. Ez minden gyermeknek jár. Gyakran kapjuk erre válaszként, hogy az alkoholista apja biztosan italra költi a pénzét. Lehet, de talán azért nem tud igazi apuka lenni, mert gyerekkorában ő ugyanúgy a földön aludt, neki sem volt játéka, nem mondtak neki mesét és nem énekeltek neki. Én azt tapasztalom, hogy mindezek ellenére ők is szeretnének jó apukák lenni, és gyakran tudunk is segíteni, hogy azzá válhassanak.

A munkavégzés, de általában az élet más területén is fontos a minta.

– Van egy kép, amit gyakran meg szoktam mutatni: egy nyomortelepen élő család otthona, a falon egy Jézus- és két Szűz Mária-kép. A szoba, ahol több generáció él együtt, rendezetlen, koszos, amire sokszor megjegyzéseket tesznek a hallgatóságból: lehet, hogy szegény, de azért takaríthatna. És itt visszatérünk a mintákhoz. Hogyan takarítson, ha nem látta ezt az anyukájától? Az a valóság, amit megmutatunk. A takarítást oktatni nem lehet, de lehet együtt takarítani. A tanítás leggyakrabban a mintaadás. A Máltai Szeretetszolgálat tiszaburai varrodájában vagy a gyulaji savanyítóüzemünkben rendszeresen vannak tanórák. Ha lelkes a gyerek – márpedig szívesen vesznek részt ilyen órákon –, akkor sokkal könnyebb átadni neki az alapismereteket. A varrodában a háromméteres vonalzón sokkal egyszerűbb megtanítani a hosszmértéket, vagy a savanyúság eltevése közben az űrmértéket, mint elvontan, a padban ülve. Az ilyen településeken működő iskolákban ugyanis általában nem lehet olyan ütemben haladni a tananyaggal, mint egy budai intézményben. Nem kell egy másik, B típusú tanterv, de a tempón lehet lassítani, lehet más módszereket alkalmazni. És ha az iskola nem a kudarc, hanem a siker helyszínévé válik, akkor be tudjuk hozni a kezdeti lemaradást. Ha a szülő látja, hogy a gyermeke sikert ér el az iskolában, akkor a szülői értekezletre is el fog jönni, és ha már ott van, akkor közösen tudjuk végiggondolni a teendőket, együtt tervezhetjük a jövőt.

Az első időszakban öt karitatív szervezet vesz részt ebben a programban. Hogyan hangolják össze a munkájukat?

– Jól átgondolt, megtervezett segítségre van szükség. Fontos szempont, hogy erős szervezetek dolgozzanak ebben a programban, mert a felmerülő problémákat ezek tudják majd megfelelően kezelni. Már önmagában az, hogy kívülről jött emberek vannak a faluban, sok változást hozhat. Nem történhet meg ugyanis bármi, hiszen nyílik egy csatorna a külvilág felé. A jelenlét azért is fontos, mert a szervezetek magukkal fogják hozni a támogatóikat. Az integráció ugyanis kétirányú: azokra is hatással van, akik egy hátrányos helyzetű település életének valamilyen módon a részesei lesznek. A gyakorlatban azt tervezzük, hogy minden településen lesz két szociális munkás vagy segítő, egy közösségi tér, ahol dolgoznak, és rendelkezésükre áll majd egy autó is. Négy települést fogunk egy csokorba – lehetőleg úgy, hogy ezek más és más szervezethez tartozzanak –, melyek a tapasztalataikat egyeztetve egy máltai és egy minisztériumi szakemberrel együttműködve dolgozzák ki a maguk helyi programját.

Milyen forrásokat tudnak majd igénybe venni?

– Az indulásnál elsősorban hazai forrásokat fogunk felhasználni. A diagnózisok rugalmas rendszerében akkor tudunk majd európai uniós forrásokkal élni, ha azok felhasználhatósága kevésbé lesz merev. De ezen még sokat kell dolgoznunk.

Hol kell kezdeni a felzárkóztatást?

– A segítség íve a fogantatástól a foglalkoztatásig húzódna. Éppen ezért olyan szervezeteket kerestünk, amelyek részt tudnak venni az oktatásban, a kulturális életben, a foglalkoztatásban és akár a közlekedés megszervezésében is.

Ezek szerint nem egy évre terveznek?

– Nem. Pont ezért nehéz meghatározni a siker mértékegységét, hiszen itt akár húszéves időtartamról is beszélünk. Gazdasági értelemben ez egy hosszú távú befektetés. Érdemes odafigyelni arra, hogy 2050-re az optimista becslések szerint is körülbelül nyolcmillióan leszünk. Ezeken a településeken arányaiban kétszer annyi gyermek születik, mint egy átlagos településen, ezért a következő generációban – ha semmi sem változik – egyre nagyobb arányban lesznek a kirekesztett közegben felnövekvő gyerekek. A munkaképes korú lakosság aránya pedig várhatóan húsz százalékkal csökken. Ezért nem mindegy, hogy az ezeken a településeken születő gyerekek hogyan nőnek fel, kapnak-e esélyt arra, hogy a társadalom megbecsült tagjai legyenek. Gazdasági szempontból az is fontos, hogy értékteremtő munkát tudjanak végezni.

Mennyi idő kell ahhoz, hogy a változás érzékelhető legyen?

– Nem fog varázsütésre megváltozni a helyzet. Ha valaki azért látogat meg egy ilyen települést, hogy problémát találjon, az találni is fog. A következő időszak legnagyobb missziós feladata, hogy keressük a megoldásokat, és hírt adjunk a kis sikerekről is, mert a társadalom is ebből meríthet bátorságot.

Milyen szerepet kapnak a már létező kezdeményezések?

– Ahol már jól működik egy program, azt természetesen tovább támogatjuk. Ahol pedig szükség van más kezdeményezésekre, ott azokat kell támogatni. Sok cég szívesen segítene, ám egy hátrányos helyzetű településre megérkezve hirtelen nem tudja, mit is kellene tennie. Ha azonban jelen van már ott valamilyen kezdeményezés, akkor van mire támaszkodnia. A szervezetek létrehoztak számos üzemet, köztük varrodát, asztalos-, savanyító-, húsfeldolgozó üzemet, olajprést vagy sajtkészítő műhelyt. Sokkal könnyebb egy munkáltatót elhívni a területre, ha van már példa a jó működésre, és ismerjük a település lehetőségeit.

Önt mi motiválja a munkájában?

– Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója azt mondta: „A csoda a cselekvő emberrel, és nem a csodaváróval történik.” Ha visszatekintek az elmúlt harminc évre, a legnagyobb ajándékok a találkozások voltak. Ezek azt üzenték számomra, hogy a világban sokkal több a jó, mint a rossz, sokkal több a lehetőség, mint a hiány. Azt hiszem, valójában emiatt dolgozom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..