A Mikulás-bevetés
Fotó: Lambert Attila

 

A Paprikabíró utcában

Selmeczi Józsefné Irénke, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szentendrei csoportjának vezetője és Libárdi Henriett, elődje és helyettese fogad. Két éve kapták meg az épületet az önkormányzattól, azelőtt a Szent András katolikus iskola volt a bázisuk. Nagyon büszkék „új otthonukra”, hosszan mesélik, hogy sok-sok önkéntes segítséggel, éjszakai munkaórák felajánlásával hogyan tették „lakhatóvá”. Kicsit csodálkozom a lelkesedésükön, mert én csak egy félig-meddig üres és hideg raktárt látok, amelyben ráadásul, mint megtudom, víz és mosdó sincsen.
– De ahol ön áll, ott tegnap még egy mosógép volt, és ott, annak a kanapénak is megvan már a gazdája, nemsokára házhoz szállítjuk – mondja Irénke. – Van három hősugárzónk, de csak akkor kapcsoljuk be őket, amikor hosszabb időt töltünk itt. Tíz-tizenöt állandó önkéntes dolgozik velünk, harminc-negyven az alkalmanként segítők száma, de karácsony előtt közel háromszázan kapcsolódnak be a munkánkba – folytatja Henriett. – Szentendrén mindhárom Sparban mi gyűjtünk, minden évben körülbelül nyolc tonna tartós élelmiszert, vegyi árut (mosó- és tisztítószereket), szaloncukrot és más édességeket, kekszet, gyümölcskenyeret, bejglit hordunk be ide, hogy csomagokat állítsunk össze belőlük, amelyekkel karácsony előtt a nehéz sorsú családokat segíthetjük. Az önkormányzat évről évre tetemes összeggel segíti a munkánkat, hogy mindenhová jusson csomag, és például egy-egy rúd szalámit is tehessünk bele. Tavaly ötszázhuszonnyolcat szállítottunk ki. Az egyházközség tagjai között sok a szociálisan érzékeny hívő, ezért soha nincs gondunk az önkéntesek toborzásával. Minden évben ugyanaz a tíz-tizenöt ember szállítja ki a csomagokat, és mindig ugyanarra a környékre, ugyanazoknak a családoknak. Nemcsak Szentendrén, hanem vonzáskörzetében: a Szentendrei-szigeten, Solymáron, Budakalászon, Pomázon, Csobánkán és a Pilis más településein is jelen vagyunk. Megesett, hogy egy egyedülálló anyukának és gyermekeinek mi tettük lakhatóvá az önkormányzati bérlakását: a burkolástól a fürdőszoba kialakításán át a fűtésrendszer kiépítéséig mindent a mi önkénteseink végeztek el, és három éve éppen karácsony előtt költözhettek be az új otthonukba.
Munkanélküliség, öregség, betegség, családi tragédiák: ezek a fő okok, amelyek miatt valaki segítségre szorul. Előfordul, hogy a gyerekek szinte támasz nélkül maradnak.
Akik azt hiszik vagy azzal nyugtatgatják magukat, hogy „de hát Szentendrén nincsenek is szegények”, esetleg arra gyanakodnak, hogy aki szegény, maga tehet róla, annak a máltások mindig azt javasolják: tartson velük egyszer, ismerje meg azokat, akiket segítenek. Ők maguk pedig nagyon ügyelnek arra, hogy a szolgálatukban nyoma se legyen a leereszkedésnek: ember csenget be az emberhez, és azért, hogy tényleg boldog karácsonyt kívánjon. Nemcsak átadnak egy csomagot, hanem az életébe is belépnek azoknak, akikhez elmennek, és azt akarják velük megéreztetni, hogy nincsenek egészen egyedül a terheikkel.
Irénke elmeséli, hogyan táboroztatott múlt nyáron a Szelidi-tónál. Mindenkitől sikerült engedményt „kikönyörögnie”: a buszos cégtől éppúgy, mint a szállásadótól. – Nyolcgyermekes családban nevelkedtem – mondja –, nálunk természetes volt, hogy ha anyukám szilvás gombócot főzött, mindig vittünk át belőle a még nálunk is szegényebb szomszédoknak. A munkám során azt tapasztalom, hogy a meghallgatás, az emberi melegség sokszor majdnem fontosabb, mint a csomag, amit kiviszünk. Sajnos időt egyelőre nem tudunk eleget adni a ránk bízottaknak, ezért látogatószolgálat elindítását tervezzük.

* * *

Pár perc múlva nagy káosz és vicces jelenet szemtanúi leszünk: három Mikulás robban be a raktárba „udvartartásával”, Mikulásonként legalább két-három lánnyal, akiknek a fején plüss rénszarvasagancs van. De először krampusznak mondják magukat. Amikor rákérdezünk az ellentmondásra, elbizonytalanodnak. Inkább mégis szarvasok, mondják végül, vagy egyszerűen segítők. Henriett leülteti a három csapatot, és eligazítást tart. Biztatja a Mikulásokat, hogy ha az utcán találkoznának érdeklődő gyerekekkel, őket is nyugodtan ajándékozzák meg. Aztán mesél azokról a családokról, amelyekhez most kell menni. Nagyjából elmondja azt is, mi legyen a „Mikulás-jelenés” forgatókönyve. Jó a hangulat, az önkéntes tizedikesek, a Rákóczi-gimnázium tanulói láthatólag nagy izgalommal készülnek a „bevetésre”.
Kulcsár Kristóf örömmel teljesíti a kötelező önkéntes szolgálatot, mert ennek révén több területen is kipróbálhatja magát. Kézi-, röp- és kosárlabdameccsek bírói és pontszámolói feladatait is el szokta látni. Már régen készül arra, hogy Mikulás lehessen, mert mindig érdekes feladatnak tartotta, amikor a tévében tudósítottak róla. Vicces, laza stílusú Mikulás akar lenni. Pap András táboroztatásban is részt vett már, szívesen foglalkozik gyerekekkel. Ő is a könnyed Mikulás-típus híve, nem pedig a szigorúé. Lukács Bence „reformált”, „ener­ge­ti­zált”, fiatalos Mikulás lesz, akit a gyerekek közel érezhetnek magukhoz. Nagy bulinak tartja, hogy Mikulás lehet: már ma is többen rádudáltak az utcán, amikor idefelé tartott.

* * *

„Csak” három autónk van, ezért nem férünk be mind. Némi bizonytalankodás után abban állapodunk meg, hogy az egyik Mikulással és csapatával követjük a másodikat: azt, amelynek Szentendre belterületén lesz bevetése, a harmadik csapat pedig tőlünk függetlenül mozog majd. Ám az egyeztetés nem tökéletes: az első autó anélkül indul el, hogy a másodikat, bennünket bevárna, ezért a következő negyed órában Mikulás üldöz Mikulást. Hamarosan szem elől tévesztjük őket, és a GPS is cserben hagy bennünket egy időre. Hosszú kanyargás után egy lakótelepi ház előtt végül nagy örömünkre mégis észrevesszük András Mikulást és rénszarvasait. Megörülünk nekik, de kiderül, hogy míg mi tájékozódtunk, ők már teljesítették is a küldetésüket. Mivel mindenképpen szeretnénk a nagy pillanatokról fotókat készíteni, megkérjük őket, hogy menjünk vissza, bármennyire is kellemetlen ez. Zoéhoz és Kamillához idén kétszer érkezik a Mikulás. Nehéz bejutnunk: a kaputelefon rossz, ezért a Mikulásnak vállára kell vennie az egyik segítőjét, hogy bekopoghassunk. A kislányok kedvesen és komolyan, már-már családtagként fogadják a másodszor is megérkező – és újra ajándékot hozó! – Mikulást. A fotózáshoz pedig az egyikük András vállára hajtja a fejét.

* * *

Az iskolánál átülök Kristóf Mikulás kocsijába, amelyet Henriett vezet. Szentendre külterületére autózunk. A háromgyermekes, egyedülálló anyuka már az ajtó előtt áll, amikor megérkezünk. A fiúk, noha egész délután nagy izgalommal készültek a Mikulás érkezésére – vagy épp emiatt? –, most szinte lefagynak. A két kisebb sem énekelni nem mer, sem odamenni a Mikuláshoz a csomagjáért. A legnagyobb végül elénekli a Kis karácsony, nagy karácsonyt, az anyuka pedig a neten megkeresi a legkisebb fiú kedvenc mikulásos dalát, de aztán neki kell elénekelnie is. A középső fiú, Bandus – amikor egy kicsit már oldódik a légkör – gyanakodva az egyik lányra néz, és így szól: „Téged láttalak a buszon.” De a rénszarvaslány nem jön zavarba: „Igen, hétköznapi ember vagyok én is, de ilyenkor minden évben a Mikulásnak segítek. Lehet, hogy egyszer te is a segédje lehetsz majd.” A nagyobb fiú megkérdezi még, hogy „az igazi Mikulás” hogyan bírja azt a sok munkát, minden gyerekhez elmenni, aztán elárulja: ma már a HÉV-állomáson és a pékség előtt is látott egy-egy Mikulást. „Igen, de én el is jöttem hozzátok, ezért én igazibb vagyok” – válaszolja Kristóf.

* * *

Következő úti célunk Pilisszentlászló. Egy egyedülálló apukát és két gyermekét látogatjuk meg. Hegyen-erdőn át, kanyargós utakon autózunk, nagyon óvatosan, mert sok a róka és a vaddisznó errefelé. Amerre haladunk, egyre nagyobb a hó. A kis utca, ahol Denissza Ramóna és Márió Róbert lakik az apukájával, egy domb tetejére fut fel, és nagyon csúszós. Kristóf csak két segítőjébe kapaszkodva tud haladni, és még így is elesik egyszer. Elnevetjük magunkat, amikor a szerencsétlenül járt Mikulás kalimpáló lábakkal megpróbál felállni. Ez a szolgálat nagy áldozatokat kíván! A ház, ahová bemegyünk, olyan, mintha egy mese díszlete lenne: piciny és meghitt. „Holnap az oviba is el kell jönnöd – mondja a fiúcska –, csináltunk neked csokigolyót!”
Az apuka meghatódva figyeli gyermekeit. „A kisfiam már majdnem sírdogált, hogy talán mégsem jönnek. Köszönjük, hogy végül mégis ránk találtak.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..