A lélek határvidékein

McCarthy 1933-ban született, a regény 1998-ban, és a trilógia többi darabja is a kilencvenes években, tehát meglehetősen kiérlelt művekről van szó. A magyar olvasóközönség leginkább a szerző Nem vénnek való vidék című művét ismerheti, melyből a Coen fivérek több Oscar-díjjal jutalmazott filmet készítettek, valamint Az út címűt, melyből szintén film készült. Az út az apokaliptikus tájban kóborló apa és fia kapcsolatán keresztül talán leginkább direkt módon szól az istenkeresésről, megidézve azt a szövetet, amelyből McCarthy prózája leginkább táplálkozik: az ószövetségi szentírást. Az a regény a pusztulás és a remény bemutatásával a próféták megdöbbentő erejű líráját, míg a többi inkább a Királyok, a Krónikák és a Bírák könyvének epikáját hozza modern köntösben, modern díszletekkel. Fő művének tartott, Véres délkörök című pokoli regénye az 1850-es években játszódik, szintén a mexikói határvidéken. Ebben Krisztus jelenléte olyan módon mutatkozik meg, hogy a hiányát ábrázolja. Egy Krisztus nélküli világot mutat be, főszereplőként az ördöggel, az elpusztíthatatlan gonosszal és a háború mindent elemésztő tébolyával.


McCarthy nem könnyű olvasmány. A Véres délkörök, de többi regénye, így A síkság városai is kirívó és kendőzetlen naturalizmussal (tehát pontosan) ábrázolja az erőszakot, melyet ember ember ellen elkövethet, és tragikus módon el is követ. Az erőszak gyakran jelen van a szépirodalomban – például Dosztojevszkij sem mentes tőle –, hiszen ezzel a bűnt mutatja meg. Hiszen az emberről kell beszélnie, aki – akár író, akár olvasó – óhatatlanul bűnben él, még ha nem is a főbűnökben, mint McCarthy hősei és antihősei. Az erőszak révén beszélhet az irgalomról és az ember lelkének értékéről, képzelőerejéről és isteni „alkatrészeiről”, melyeket állati mocsokban zajló élete közepette is mindenképpen hordoz, hiszen így van megteremtve.

McCarthy regényei Az út kivételével western-regények, amely műfaj nálunk az ifjúsági irodalom kategóriájában landolt, míg ő ezt a kissé nevetségesnek ható világot parabolaként használva a regényköltészet csúcsát érte el a XX. század második felében. A western lényege a lecsupaszítottság: itt gyakorlatilag nincsen közeg, csak hősök, mégpedig igazi eposzi hősök, héroszok a jó és a rossz oldalán is, hiszen a választások ebben a világban egyértelműek. Ettől még nem lesz sablonos – főleg egy olyan színvonalú western, mint amilyet McCarthy ír –, csupán egyszerűségében is hatásos.

A Határvidék-trilógia első két részében egy-egy tizenéves fiatalember járja meg Mexikót; mindketten igazi beavatást jelentő, pokolbeli kalandokon esnek át, majd visszatérnek az Államokba. Tíz évvel később, A síkság városaiban barátokként találkozunk velük. Mindkettőt alaposan megismertük korábban: a Vad lovakban John Grady Colet, az Átkelésben pedig Billy Parhamot. Az utóbbi története valamivel figyelemre méltóbb. Megrázó eseményeket él át, akárcsak Cole, de útja során három ízben is hosszú filozófiai beszélgetést folytat: először egy vak emberrel, majd egy remetével, végül repülőgépet vontató vándorcigányokkal – történetükről, a világról és legfőképpen Istenről, ahogyan az embereket láthatja, ahogyan az emberek látják őt, valamint a világot és önmagukat. A trilógia záródarabja mintha a két előző regény egymáshoz ragasztása volna: első, nagyobbik felében – amely mondhatni a teljes könyvet lefoglalja – nyomasztó, tragikus történetet kapunk. Cole beleszeret egy szerencsétlen sorsú prostituáltba a határ túloldalán, tehát Mexikóban, amely másik dimenzió, más tér és idő más szabályokkal, és ezek erősebbnek bizonyulnak minden erénynél, bátorságnál, szerelemnél. A könyv epilógusa pedig a történtek után sok-sok évvel a megöregedett, csavargóvá vált Billy Parham hosszú beszélgetése egy másik csavargóval, egy álomról és benne egy vándorról, aki álmodik. Olyan tűzijáték, amellyel méltón búcsúztatja művét McCarthy, felidézve az Átkelés prédikátori erejét. „A maga élete nem a világ valamiféle képe. Maga a világ az és nem csontból és álomból és időből áll össze hanem imádságból. Semmi más nem foglalhatja magába. Semmi mást nem lehet belefoglalni.”

(Cormac McCarthy: A síkság városai. Magvető, Budapest, 2014)