Az „igazi” Sisi

Most csak annyit: rendkívül merész, de eredményesnek bizonyuló vállalkozás ez; lapjain egy református teológus vizsgálja egy katolikus hercegi családból származó Habsburg császárné és magyar királyné bonyolult, sok szempontból sérültnek tekinthető személyiségét. Azét a „Sisiét”, akinek életét, ellentmondásos tetteit Ernst Marischka osztrák filmrendező lányregényszerű, főleg Romy Schneidernek köszönhetően világsikerű filmtrilógiája és édesbús könyvek áradata egyaránt alaposan meghamisította. Békési könyvében nagyon sok érdekes írásos és képes dokumentummal találkozhatunk, a szerző teljes gyűjteménye azonban szétvetette volna a könyv kereteit. Ezért most az ő tudtával és beleegyezésével s egy rövidke saját kommentárral közkinccsé teszem a „kimaradt” anyag egy érdekes és beszédes kis darabját: a kamaszkora elején – tehát még a Ferenc József előtti időkben – járó Sisi rajzát és köszöntősorait, amelyeket talán legszeretettebb testvérének, Carl Theodornak adott névnapjára. Ő azon kevés családtag egyike, akivel Sisi hajlandó volt közös fényképen szerepelni, öccse – a későbbi európai hírű szemorvos és müncheni szemklinika-alapító – katonatiszti éveiben. A kis üdvözlőlapokon két eléggé kezdetleges rajzocska látható a Wittelsbach család possenhofeni nyári rezidenciájáról, a népes testvérhad igazi édenéről, illetve egy ugyancsak ügyetlen kézzel, de nyilvánvaló szeretettel papírra vetett önarckép. Wittelsbach Miksa bajor herceg kiváló muzsikus volt, így gyermekei az átlagosnál változatosabb művészeti képzést kaptak. Sisi azonban nem a zenélésben, közelebbről a hárfajátékban, s nem is a rajzolásban jeleskedett igazán, hanem a költészetben, amely azonban nem tanult, hanem Istentől kapott talentuma volt. A possenhofeni kastély világa sem kis rajzán él igazán, hanem egyik versében:

Csöndes termek, Isten áldjon,
Régi kastély, ég veled,
S mind, első szerelmi álom,
Lakd nyugodt tómélyedet.

                      (Tandori Dezső fordítása)


Ami a kedvenc kis öcs névnapjára fabrikált képes köszöntőlapot illeti, érdemes felidéznünk szöveges részét is: „Kedves Lúd [ez volt az ifjú herceg családi beceneve]! Gratulálok névnapod alkalmából! Possenhofen [itt megismétlődik a kastélyrajz, csak miniatűr méretekben] Elizabeth”.

Dátum sajnos nem kíséri a képszöveg együttest, de a ruházat és a hajviselet alapján nagyjából Erzsébet tizenhárom esztendős korából való ez a nem történelmi, de családi szempontból fontos és beszédes dokumentum, amelynek üzenetértékű eleme az, hogy a „Lieber Gackel!”, illetve az „Ich gratul…” szövegrészeket Sisi névnapköszöntő buzgalmában kiszínezte. Azt már csak találgathatjuk, hogy a színezést miért hagyta abba olyan hirtelen-váratlanul, a „gratulálok” szó kellős közepén. Szeszélyből? Türelmetlenségből? Ki tudja. Az azonban e három lapra tagolódó, véletlenül fennmaradt üdvözletből kitűnik, hogy írója-rajzolója már gyermeklányként is zabolátlan, türelmetlen egyéniség lehetett, akiben csírájában már akkor ott élhetett az az idősödő, örök-nyugtalan világvándor, akinek életét a Genfitó partján Luigi Lucheni gyilkos tőre oltotta ki.

Végül: a gödöllői kastélymúzeum pompás és gazdag anyagában főként Sisi uralkodónői korszakával, annak káprázatos dokumentumaival, díszruhákkal, festményekkel, propagandafotókkal, bútorokkal találkozunk. A teljesebb képhez azonban feltétlenül hozzátartoznak a nem királyi pompában, csak mérsékelt hercegi jólétben, de szoros családi kötelékek védelmében, természet-közelben, Miksa herceggel, e korántsem „mintaszerű”, de nem mindennapian művészetszerető apával (Ferenc József, a majdani férj ilyen „gyöngeséggel” a legjobb akarattal sem volt vádolható…) töltött gyerekkor többnyire boldog napjai is. Mindezek, ha teljesen felvértezni nem is tudták Sisit, egy keveset valószínűleg enyhítettek a közvélemény által körülrajongott-körülirigyelt, de végeredményben meg nem értett és magányos felnőtt énje fájdalmain, veszteségein.