Délszaki kalandok

Fraknói Vilmos arbei címzetes püspök, nagyváradi kanonok és szentjobbi apát, jeles történész a XIX. század vége felé szerette volna, ha a tudomány és a művészet iránt érdeklődő magyaroknak az Örök Városban otthonuk lenne. 1892-ben egy frissen parcellázott területen telket vásárolt, s villát építtetett rá. Az épület az első tudóskutató vendégeket 1894-ben fogadta volna, ám a Rómában tomboló malária miatt az ösztöndíjasok csak 1895-ben kezdhették meg kutatásaikat az épp abban az időben megnyitott Vatikáni Titkos Levéltárban, illetve Róma híres levéltáraiban. A Fraknói-villa és a XX. század második évtizedében a magyar állam által vásárolt Falconieri-palota kutatókat és képzőművész ösztöndíjasokat egyaránt fogadott. (Papnövendékek már korábban is sokan tanultak Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricum falai között.)

Sokan mondják: Róma olyan, mint egy öreg szerető. Részleteiben kopott, ráncos, sebhelyekkel tarkított, azonban a déli táj, az aranyló nap fényében megvilágított antik romok, a mediterrán kék ég addig-addig csábítja az embert, míg örökre szerelmes nem lesz az öreg városba. Így volt ez számtalan írónkkal, költőnkkel is. Babits Mihály, Elek Artúr, Füst Milán, Kaffka Margit, Szerb Antal – folytathatnánk a sort… – rövidebb-hosszabb időre felkeresték Itália földjét, hogy az antik kultúrában töltekezzenek, élményeiket megörökítsék, műveikben másoknak továbbadják.

Voltak olyan tudósok, művészek is, akik második hazájuknak választották a délszaki országot. Márai Sándor hosszú éveken át Olaszországban élt, s képzőművészek Taorminától Velencéig örömmel festették meg a ragyogó napsütésben az ókori műemlékeket vagy akár az itáliai emberek hétköznapjait.

Ösztöndíjasok és önként vagy kényszerből emigrált magyar művészek, költők, írók, festők alkotásaiból nyílt kiállítás január 30-án a Római Magyar Akadémián, a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezésében. A tárlat március 15-éig várja a látogatókat.


Olaszország a magyaroknak otthont adó élmény. Megtalálhatjuk itt európai gyökereinket, rácsodálkozhatunk a két nép lelkének rokonságára. Ady, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi, Cs. Szabó, Márai ezért is jártak, illetve éltek Itália földjén. Mi, az irodalmi alkotások olvasói, festmények szemlélői e hatások nyomán született műveken keresztül fogadhatjuk be egykori honfitársaink élményeit, útjait, az ott született szerelmekről szóló vallomásokat, a menedéket kérők és kapók lelki vívódásait.

Az elmúlt évszázadban az Appennini-félszigeten fogant és született műalkotásokat, magyar írók Itáliáját mutatja be a kiállítás – elsősorban az olaszoknak. Ám a magyar látogató is élvezettel szemlélheti, hogy festőművészeink, íróink, költőink milyen lelkesedéssel merültek el e délszaki nép mindennapjaiban, a helyiek számára természetes közeget nyújtó évezredes romok közt, vagy hogyan szemlélték és örökítették meg a különleges növényzetet, a vakítóan sütő nap játékát, a kék égen futó felhőket és a tenger hullámzását.

A kiállítás látogatója az első teremben Aba-Novák Vilmos egy étterem hangulatát bemutató nagyméretű festményével találkozhat. A mű egykor a Római Magyar Akadémián készült. A művész összetekerve vitte haza a vásznat, mely az idők során megsérült. Most először, restaurálva láthatja a nagyközönség. A második teremben látható Szőnyi István lányáról és annak férjéről, Triznya Mátyásról alkotott festménye. A mű még Magyarországon készült, közvetlenül azelőtt, hogy Szőnyi Zsuzsa és párja elhagyták szülőhazájukat, hogy Itáliában telepedjenek le.

A látogató saját Itália- és Róma-élményét láthatja viszont művészi megfogalmazásban a Római Magyar Akadémia galériájában, s úgy érezheti, helyette fogalmazták meg műalkotásaikban hajdanvolt honfitársai: Róma mindannyiunk közös hazája…

Fotó: Bókay László

Igen, ez a vörösesbarna föld.
Az olajfák levele szürke-zöld.
Végy hozzá még házakat, égetett
Téglát, apró felhőket, kék eget.
Vad, sárga homok, sötétzöld fenyők,
Piros cipős, fekete hajú nők.
A dombtetőn, mint óriási zebra,
A csíkos székesegyház néz a napra.
Fehér abrosz, a táj sötét bora,
És Siena gyönyörű tébolya.

                   (Vas István: Terra di Siena, 1947)

Most belátom, hogy mi, akik arcunk verítékével tanuljuk az idegen latint, tartozást teljesítünk. Vezeklünk azért, hogy nem latinoknak születtünk. Ez a gondolat hajtott talán mindjárt megérkezésemkor ide a romokhoz. És ez diktálta, hogy megérintsem a Forum és a Colosseum falát. S késemmel letörjek tégláiból egy darabkát, hogy hazavigyem magammal. Mindnyájan ezt cselekedjük. Letörünk egy téglát, egy kavicsot a latin szellem palotájából, és továbbmegyünk.

                    (Kosztolányi Dezső: Latinok között, 1910)