A látszat csal

Két évtizede annak, hogy a sokkoló író összetalálkozott a bécsi polgári világ elé tükröt tartó, polgárpukkasztó német rendezővel, Claus Peymannal. Együttműködésüknek köszönhetően egyszerre vége szakadt a megszokott klasszikus színházi világnak, a Max Reinhardton nevelkedett osztrák színésztekintélyek hagyományának. Peymann kevéssé érthetően deklamáló, de újat mondó ifjú színészei kiszorították a hagyományokat a német nyelv első számú színpadáról. A színháztörténet új korszak írásába kezdett. A kritika bántotta Bernhardot, a szerző betiltotta darabjainak előadását Ausztriában. A„tiltott város” azonban alig várta, hogy Bernhard újra visszatérjen a plakátokra. A szerző híres német színészegyéniségre, Bernhard Minetti személyére írt kétszemélyes párbeszéde, A látszat csal óriási siker a „Burgban”

A darab ott kezdődik, ahol az élet véget ér. Elhunyt Mathilde. Hátramaradt a két féltestvér, az élettárs és visszavonult zsonglőr, valamint a nyugalmazott színész, a már csak fél szemére látó papagáj és egy nyári lak, melyet Mathilde váratlanul az élettárs testvérére hagyott. A két öregedő, szokásaiban, saját hiúsága legyezgetésében bogarassá váló férfi valami vonzó-taszító kegyeletből és az egyedülléttől való félelemtől hajtva keddi napokon az egyiknél, csütörtöki napokon a másiknál találkozik. Vonzások és taszítások váltogatják egymást: félelmetes az egyedüllét, de a még mindig örök versengés felőrli az idegeket. Ebben a saját magát is felemésztő kettősben már nem az életről, hanem a megsemmisülésről van szó: a menekülésről az életről szóló rezümékbe. A hagyomány az önbecsapás, a semmiségek vitája és félreértések rituáléjává válik, melynek során örök igazságok, emberi hibák és a rivalizálás kerül előtérbe – mikor melyik az erősebb. Mindez iróniától, komikumtól, az élet vége fölött érzett félelemtől, de a megnyugvás elvárásától is áthatva. A szellemes filozofálgatást, még mielőtt Molnár Ferenc szavaival „egészen a mélyre tekintene”, feloldja valami hétköznapi banalitás. Komolyra fogva: „Ha az ember egyedüllétre kényszerül és ebben iskolázottá válik, mindenben felfedez valami apró finomságot, ahol mások nem látnak semmit sem.” Tréfásabban: „Az örökös gyötrő gondolkodás és ellenállás a külvilág betörésével, az újszerű hódításával szemben a külsőségekbe való menekülésben találja a megoldást. Ugyanazzal a szemüveggel, mellyel Voltaire-t olvasod, nézed körömvágáskor saját lábkörmeid.” Mi ez, ha nem a kétségbeesést ellágyító irónia, a tragédiát feloldó önirónia. Nincs már publikum, csak az önmarcangoló és ismétlődő gondolatok az elmúlt életről. Az ember már csak szavakat talál, de agyában egyre kevesebb tartalmat. És mivel a rendelkezésre álló nyelvi apparátus segítségével történő megértésre törekvés minden kísérlete öntörvényűleg meghiúsul, a két öreg párbeszéde a szavak boxringjévé válik, a szavak után maradt üresség pedig fájó. „Ha már nehéz felkelni az ágyból, fájdalmat okoz a mozgás, felgyülemlik a kellemetlen az életben, megkeseredett lesz a gondolat és ráncos a homlok. Az ember gyűlölni kezd mindent, ami több, mint ő maga: a biciklis az autósra irigykedik, a Mercedes-vezető kastélyt szeretne, és a pénzarisztokrácia Wittgensteinje talán szívesebben letenné terheit, hogy egyszer nyugalma legyen. Mily könnyű az utcaseprő dolga!” Egy biztos, mindenki mást szeretne, mint ami – és amilye van.

E gondolatok hol emberien örökzöld, hol dramaturgiailag légtornász könnyedségű, sziporkázó megfogalmazása a két nagy öreg, Martin Schwab és Michael König nagyszerű játékában Matthias Fischer-Dieskau színház- és filmrendező kiváló rendezésében Thomas Bernhard újra nagy élmény!