„A különb élet vágya”

A püspök gondolatmenete a hitnek és a gyakorlatnak az általános felfogás szerinti szembenállását cáfolja: „A vallás a lélek eleven, személyes viszonya lesz Istenhez, a transzcendentális valósághoz, eredeti, egyéni s meleg kapcsolódás lesz Vele »a Valakivel« mely kapcsolódás a lélekben, mint tisztelet, hódolat, odaadás, bensőség, szeretet s megnyugvás jelentkezik.” A vallás tehát mint személyes, közvetlen kapcsolat ellentétben a világnézettel, mely szemlélet és ismeret, a gyakorlatban megvalósuló tettekkel keresi a kapcsolatot a világot teremtő és fenntartó, abba ésszerűséget és célirányosságot plántáló Istennel. „Széchenyi Istvánnak ilyen, a világon túlira beállított lelke van”- állapítja meg Prohászka. A kortársak Széchenyit elsősorban az anyagiakra, a gazdagodásra összpontosító embernek tekintették. Úgy gondolták, hogy vallásossága családi örökségként maradt rá, tehát pusztán konformizmus. Pedig neveltetése feltűnően eltért a kor arisztokráciájának neveltetésétől. „A gyermek nevelése magyar és vallásos szellemben történt”, állapítja meg Gergely András történész. A haza iránti szeretete innen eredeztethető. Prohászka vallja, hogy az a vallásosság, mely cselekedetekben, gyakorlati tettekben nem jelenik meg, értéktelen, elméleti. Ezért az irányultságot, „az élet összes értékeiben való konkrét állásfoglalását”, az „öntudat nagy orientációját” vizsgálja. Nem magát a tevékenységet és annak eredményeit, hanem azokat a válaszokat, melyeket a lélek az élet nagy kérdéseire ad. Széchenyi megújulásra ösztönöz, mert Magyarország felemelkedését kívánja, de tudja: az út a szellemi igények kielégítésére csak gazdasági fejlődés révén lehetséges. „Felsőbb emberi életet csak emberfölényesen lehet élni” – írja Prohászka. A„szép élet” fogalma visszatérő kategória Prohászkánál, s a Széchenyiről írott esszéjében is találkozunk vele. Maga Széchenyi szintén használja a fogalmat Világ című művében: „Az embernek legszebb tulajdona a szép lélek, csak az és nem egyéb határozza meg valódi becsét.” Széchenyinél a gyakorlati érzéket és magasba irányultságot egységben lévőnek látja. Prohászka, mint ahogy Széchenyi, nem filozófiai rendszereket teremt, állandó meditáló, imádkozó, teológiai hajlama ellenére sem elvont világnézet kidolgozásán fáradozik, hanem istenkapcsolat kialakításán. Gyakorlati tevékenységben megnyilvánuló kapcsolatról van szó, mely meghatározza az életet. Széchenyi látta, hogy „…egyik vallás a másik után tünedezik el ugyan a föld színéről, de a vallásos érzület, amely ezt alkotta, sohasem lesz kioltható az emberek szívéből. Prohászka költői megfogalmazása rávilágít Széchenyi vallásosságának lényegére:

„…gyakorlati lelke oly földszagú volt, mint a friss szántás; gondolataiból, s gondjaiból kenyérillat áradt, de azért épp úgy érezte az erős életnek azt a másik, nem kenyér, de lélek illatú szükségletét, azt, hogy kapcsolatban álljon az érzék felettivel.” Prohászka rávilágít, hogy Széchenyi mindenben a lényegit keresi, ami vallási vonatkozásban nem más, mint a szeretet. Vallási toleranciájának több alkalommal hangot ad írásaiban, de a mérték e téren is a gyakorlat. „Tartsa meg mindenki saját hitvallása formáit; ez szükséges. De a fő dolog mégis az marad, hogy embertársaival jót tegyen.” Ebben rejlik Széchenyi hitének egyik lényegi vonása, s ebből fakad a másik is: a „reformátori irányzat”. A változtatás, a jobbítás szándéka mélyen gyökerezett Széchenyi lelkében. A törekvés és a tettvágy a tökéletesség felé azonos az egyetlen személyes tökéletesség, az Isten felé vezető úttal. Göröngyök, buktatók, nemegyszer kétségbeesés, önmaga fizikai és pszichikai korlátainak ismerete és állandó megtapasztalása mellett sem adta fel a küzdelmet. Ebben a vonatkozásban sok hasonlóság fedezhető fel Prohászka életgyakorlatával, aki vallja: „a vallásos lélek ugyanis az elégedetlenség érzetére a különb élet vágyának reakcióival felel”. Tettekkel válaszol, gyakorolja a türelmet és éleszti magában a reményt. Az elégedetlenség azonban gyakran roppant erővel jelentkezett Széchenyi életében, „vészt hozó erővel”, ahogyan Prohászka fogalmazta. A korlátokat a világban, főként önmagában élte meg fájdalmasan. A skrupulus lelkiismeret vágyai, a környezet értetlensége, gyakorta kisstílű volta nyomasztó erővel húzta vissza, mindezek ellenére Prohászka úgy véli, hogy „a világ avarja az ő vallásos szemléletében is tavaszi erdőhöz hasonlított, mely csupasz ugyan és szürke, de a szürkeségbe minden felé fakadó zöld fények esnek”.

Széchenyi lelkiségének harmadik fontos, szintén gyakorlati vallásosságából fakadó és tettekben megvalósuló dimenziója, szociális érzékenysége, reménye a jobb és a szebb élet megvalósításának lehetőségében. Aki úgy tisztelte a munkát, mint gróf Széchenyi István, nem hagyhatta figyelmen kívül a robotoló és nélkülöző sokaságot, azokat, akik nélkül a feudális rendszer nem létezhetett volna. Mivel alapvetően a haza méreteiben gondolkodott, reformátori tervei nem szorítkozhattak csupán a nemességre. Prohászkának és Széchenyinek is meggyőződése volt, hogy jólét és erkölcsi kultúra nélkül nem lehetséges felemelkedés. Ebben az erkölcsi erőtérben érthető meg Széchenyi eltökélt harca az élet legkülönbözőbb területeinek fejlesztéséért, hitellel, híddal, hengermalommal, színházzal, lótenyésztéssel, lóversenyzéssel stb. S ezeken a területeken, ahogyan Prohászka fogalmazta: „Önző s hideg számítással, kérlelhetetlen következetességgel, hibák ostorozásával, saját izzó érzelmeinek elhallgattatásával” küzdött. Ottokár püspök összegzésül felteszi a kérdést: sikerült-e Széchenyinek önmagában kialakítania „egy erősen konstruált, jól megrajzolt vallásos típust”? S nemmel felelt, „mert hiányzott belőle a test, a lélek, a szellem és az idegerő összhangja”. Széchenyi ingadozó lelkiállapota, borúlátásra való hajlama, gyakori homályos látása olyan teher volt, melyet egész életén át hordozni kényszerült. „A hiányok úgy rémítették, hogy szenvedés lett észrevevésükről, és a fejlődés szükségességét oly élénken érezte, hogy kínja lett a magyar elmaradottság.”

Miben áll akkor Széchenyi értéke?

Vitathatatlan, hogy nagyszerű jellemvonások sorozatával és vallásos lélekkel rendelkezett. Talentumait a nemzet javára kamatoztatta. Prohászka a teológus, a szigorú főpap Széchenyi vallásosságának ismeretében öngyilkosságát is értelmezi. Nem ítéli el, mert „a vallásos lelkületnek e nagy vonásait nem borítja el a pisztolylövés füstje, s nem törli el az öngyilkos vére, mert méltán mondhatjuk, hogy ez nem lelkének, hanem földúlt, s szenvedő természetének volt végzetes sugallata”. Prohászka úgy látta, hogy a hétköznapi ember számára gyengeségei, hiányosságai nem eltávolítják, hanem inkább még közelebb hozzák Széchenyit, egyszerűen elérhetővé teszik a legnagyobb magyar alakját, emlékét, melyet így „még hívebben, még melegebben” őrizhet meg az utókor.