A jövőt építette
Fotó: Rohonyi D. Iván/Szabadság.ro

 

Egy Kolozsvár-közeli klinikán december 25-én este elhunyt Kovács Sándor kanonok, a Kolozs-Dobokai Fő­esperesi Kerület elöljárója, a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa.
Kovács Sándor kanonok, főesperes, plébános életének 70., papságának 46. évében, gyors lefolyású, súlyos betegség következtében, a betegek szentségével megerősítve karácsony napján csendesen elhunyt.
Székelykálban született 1948. április 25-én. A közép­iskolát Marosvásárhelyen, teológiai tanulmányait Gyula­fehérváron végezte, ahol Márton Áron püspök szentelte pappá 1972. április 9-én.
1984-ben plébánosi kinevezést kapott Székelyudvarhelyre, ahol később kerületi fő­esperes lett. Huszonhárom évi szolgálatához kötődik a Kis Szent Teréz-templom és -plébánia létrejötte, a szombat­falvi plébánia önállósulása, a változások után a város pezsgő egyházi életének megszervezése.
2007-ben bízták meg a Kolozs-Dobokai Főesperesi Kerület és a kolozsvári Szent Mihály-plébánia vezetésével. Befejezte a Szent István-templomot, előkészítette a főtéri templom felújítását, támogatta az oktatási intézmények életét, s óvodát és bölcsődét alapított a jövő nemzedék nevelésére.
A főesperes-plébánosért december 26-án mutattak be gyászmisét a kolozsvári Szent Mihály-templomban.
A búcsúztatásra zsúfolásig megtelt a templom hívekkel, a testvéregyházak képviselőivel – köztük az unitárius és az ortodox püspökkel –, politikai és közéleti képviselőkkel, vezetőkkel, a környék és a kerület papjaival. Ott volt Kovács Sándor nyugalomba vonult elődje, Czirják Árpád is. A szertartást Nóda Mózes egyetemi tanár vezette Jakab Gábor pápai káplán és Vízi Zakariás plébános segédletével. Személyes élményeket is felidézve Takó István egyetemi lelkész, plébános emlékezett az elhunyt gazdag papi pályájára. A Szent Cecília kórus népénekekkel és kórusművekkel búcsúztatta a pásztort. Bogdán Zsolt színművész a főesperes végrendeletében szereplő, életéért hálát adó imát olvasta fel, majd Veres Stelian segéd­lelkész vezetésével a koporsót elindították Székelyudvarhely felé, az elhunyt akaratának megfelelően.
Takó István búcsúbeszédében a következőket mondta: „Főesperes urat jó negyed évszázaddal ezelőtt ismertem meg, amikor még olyan serdülő fiatal voltam, aki egyszerre küszködött a lázadó korszakával és a biztonság, a biztos pontok keresésével. Nagy kegyelemként éltem meg, hogy pont akkor, tizennégy évesen, Székelyudvarhelyen, az általa szervezett és vezetett egyházközségben olyan egyházképem alakulhatott, amely a biztonságról szólt. Biztonságban tudhattam magam, jó volt részt venni a szentmiséken, a zarándoklatokon, az ifjúsági órákon, a hittanórákon, kimondom: jó volt ott katolikusnak lenni. A pezsgő vallási élet, amelyet szervezett, sokunknak volt mentsvára, és melegágya számos papi, tanítói, orvosi, színészi és ki tudja még hányfajta hivatásnak.
Főesperes úr életéből meg­annyi nagy projektet említhetnénk, amelyeket ő valóban úgy harcolt meg és vitt teljesedésbe, mintha az élete függött volna tőlük, mintha az élete értelmét jelentették volna. Amikor kicsinyhitűen én kerültem olyan helyzetbe, hogy a szükség egy ilyen projekt kivitelezésére indított, ő így bátorított: »Hozzá kell fogni, István, minden esélytelenség ellenére, még a félelmeid ellenére is, mert ha nem fogunk hozzá, nem lesz soha semmi.« S valahogy így lett a munkája nyomán gabonásból hittan- és ifjúsági terem Csíkszentgyörgyön, ferences zárda, óvoda a mallersdorfi nővéreknek, szép modern templom a Bethlen-negyedieknek, papi öregotthon az egyházmegye kiérdemesült papságának, Márton Áron Ifjúsági Ház és még ki tudja mi minden a székelyudvarhelyieknek. Így lett önálló plébániájuk a szombatfalviaknak, templomuk a boldogfalviaknak, Szent István-templomuk a Donáth-negyedieknek, bölcsődéje és óvodája sok magyar katolikus és nem katolikus gyermeknek, szállása sok Kolozsváron tanuló székelyföldi egyetemistának, hogy csak a fontosabb projekteket említsem. Gyakran kérdeztem, hogy mi értelme az ezekért vállalt sok vitának, küzdelemnek, konfrontálódásnak, álmatlan éjszakának, konfliktusnak emberekkel, tervezőkkel, kivitelezőkkel, paptestvérrel, elöljárókkal. Nem kaptam más választ, mert nem is kaphattam, mint azt, hogy Isten és az Egyház iránti szeretet miatt, mert csakis ezért érdemes. Az Egyházáért mindent képes lett volna odaadni és feláldozni: pénzt, energiát, időt, a kapcsolatait, sokszor a családtagjait, az álmait is.
Mindezek mellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a főesperes úrnak nem csupán kövekhez köthető projektjei voltak. A közösségépítés olyan formáját művelte mindenekelőtt Csíkszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, amelyben hihetetlenül fontos szerepe volt a személyességnek. Nem legenda, hogy név szerint ismerte a csíkszentgyörgyieket, és ha egy nevet említettünk neki akár Udvarhelyről, akár a kolozsvári hívei közül, rögtön kötni tudta azt nem csupán egy lakcímhez, de egy fontos eseményhez, élethelyzethez, problémához is.
Egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy ne tudjon segíteni, hogy ne találjon valami megoldást, ami valóban segítségére van a szükséget szenvedőnek. Főesperesként mindig igyekezett bizalmasan kezelni a papjai gondjait, és kiállni mellettük, ha bármivel kikezdték őket.
Nagy álma volt a kőszentmihályi projekt, az, hogy megvalósíthassa a templom restaurálását. Ez nem adatott meg neki.
A halálos ágyon kiesik a kezünkből minden munka. Az életünk projektek mentén teljesedik ki, de sohasem a projektjeink által teljesedik be. A halál közeledtével elveszítjük a biztonságunkat, amelyet kontroll alatt tartottunk, mások elismerése elveszti számunkra az értékét, és elporlad korábbi hatalmunk, önző akaratunk. Választás elé kerülünk, a sok kis választás után végre az igazi döntés elé: én akarom-e adni magamnak az életet, vagy a Jóistentől fogadom el azt? Amikor már tudtuk, hogy baj van, írtam neki egy üzenetet, amelyben ez állt: „Imádkozom érted! Bízom benne, hogy ebben a helyzetben is tapasztalod a Jóisten jelenlétét, és most csak arra összpontosítasz.”
A legutolsó találkozásunkkor tudta, hogy az egyetemisták esti miséjére sietek. Búcsúzáskor csak ennyit mondott: „Üdvözlöm a fiatalokat, a rád bízottakat!” Amikor már tényleg csak a betegségére kellett volna összpontosítania, akkor is megmaradt ilyen figyelmesnek, érdeklődőnek.
Szépen, lassan engedte el a projektjei által megteremtett biztonságát, elengedett mindenféle elismerést és hatalmat, és az akaratából és akaratosságából is csak azért őrzött meg egy parányit, hogy kapcsolatban maradhasson a látogatóival, mellette virrasztó rokonaival, lelki gyermekeivel, a szentségeket kiszolgáltató „pap fiaival” és paptestvéreivel.
Szépen ment el, mintegy belelehelve lelkét Teremtője biztos karjaiba, egyesülve azokkal, akik megelőzték őt ebben a nagy elengedésben és átmenetben. Az „istenpor”, amit magában hordott, immáron örökre egyesült azzal az Istennel, akitől származott, és akit magában hordozott, így tanúskodva róla földi életében. Amikor most utolsó útjára indítjuk, hogy ott nyugodjon, ahol végakarata szerint nyugodni kívánt, adjunk hálát érte, köszönjük meg mindazt, amivel általa a Teremtő megajándékozott minket, és valljuk meg mi is a költővel, hogy nemcsak por, de istenpor vagyunk: „Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / Igy keveredik el Istennel a lélek.”
Kovács Sándor kanonok földi maradványait december 29-én helyezték végső nyughelyére Székelyudvarhelyen.

Forrás: Romkat.ro

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..