A jelenségnek számos oka van: a szekularizált, Isten nélküli, vallás- és egyházellenes társadalmi környezet; a családok szétesése következtében a gyermekek vallásos nevelésének hiánya; az egykézés, illetve a gyermekvállalás fokozódó elutasítása; továbbá – legalábbis vidéken – az okok között szerepel az is, hogy a papi pálya ma már legtöbbször nem jelent társadalmi előmenetelt.
E jórészt szociológiai tényezők mellett alapvető gondot jelent a papi önazonosság válsága is, amelynek fő oka a természetfeletti hit, következésképpen a hűség megfogyatkozása. Sok pap már csupán funkcionáriusnak tekinti magát, kedv és öröm nélkül hordozza az apostoli munkával járó terheket, mert hiányzik a Krisztus segítségébe vetett bizalom és az áldozatos, az emberek üdvösségéért munkálkodó szeretet. Az ilyen, öröm nélküli papi élet nem lehet vonzó a fiatalok számára. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a papi és a szerzetesi hivatások eredeténél – az isteni kegyelem működésén túl – a legtöbb esetben ott van egy találkozás egy hivatásában boldog pappal vagy szerzetessel.
Ferenc pápa a papsághoz intézett nagycsütörtöki beszédében a papi örömről elmélkedett. Csak az örvendező és örömet sugárzó papi élet lehet vonzó az útjukat kereső fiatalok számára. A pápa így fohászkodott: „E papi csütörtökön azt kérem az Úr Jézustól, hogy sok fiatallal fedeztesse fel a szív izzó buzgalmát, amely felszítja az öröm lángját, mihelyt a fiatal boldog merészséggel, készségesen válaszol hívására.”
