A hivatás nehézségei

Lelkipásztori pályájának startja ennél kissé bonyolultabb volt. 2005-ös diakónussá szentelése után jókora vargabetűt írt le. Bólyba került, ahol szerelmes lett. Majd időt kért egyházi elöljárójától, hogy tisztázhassa magában: vállalja-e a papi hivatást.

Lelki gyötrődésekkel teli hónapok, évek következtek. Mint mondja: a párkapcsolatot sem tudta igazán jól folytatni, mert mindig az járt a fejében, hogy visszadobta Isten ajándékát. Pécsre költözött, és alkalmi munkákból élt. Ereszcsatornákat forrasztott, aztán a horvát nemzetiségi iskolában helyezkedett el portásként. Nem estek nehezére ezek a feladatok, hiszen volt hegesztő karosszériás végzettsége és nyelvtudása is.

A horvát határ mellett, egy jobbára horvátok lakta faluban, Felsőszentmártonban nőtt fel. Kicsi a világ: a település plébánosa a jelenleg Szekszárdon szolgáló Bacsmai László volt. Ő fordította az amúgy templomba nemigen járó fiú figyelmét Isten felé. Gábriel – inkább csak a helyi szokásoknak engedve, mint meggyőződésből – bérmálkozására készült. A felkészülés olyan jól sikerült, hogy a végén már eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha ő is pap lenne? Megfogták a plébános gondolatai, melyek számára legfontosabb üzenete az volt, hogy sokkal jobb adni, mint kapni, és az igazi boldogság a másokért élés.

Megkérdezte Bacsmai atyát: mi szükséges ahhoz, hogy valaki a papi pályára lépjen? Azt a választ kapta, hogy három dolog kell hozzá: 1. akarja ő, 2. akarják, alkalmasnak tartsák rá a hívek, 3. akarja és hívja Isten. Az első kettő megvolt. Legalábbis a fiatalember úgy érezte, és a bérmálás után rendszeresen ministrált a felsőszentmártoni templomban, és egyre jobban elmélyedt a hitben. De Isten hívását még nem érezte. Ám egy napon, a pécsi pálos templomban egy Szent Pál idézetet adtak a kezébe, amely egy az egyben neki szólt: „Akiknek nem hirdették, majd meglátják, s megértik majd, akik hírét sem hallották.” Ez sorsdöntő mondat volt számára.

Nem volt jó tanuló, ezért a szülei ipari iskolába íratták. Autókarosszéria-lakatos lett. Nem dolgozott hosszú időn át a szakmájában: jelentkezett a pécsi hittudományi főiskolára, és eljutott a diakónusságig. Akkor jött közbe a szerelem. Sokszor eszébe ötlött az egyik szemináriumi tanár hasonlata, aki szerint a papi hivatás olyan, mint egy tűzbe dobott fadarab. Ha kiveszik, már semmire nem jó. Az a dolga, hogy másokért égjen.

Arra a kérdésre, hogy nem jöhet-e közbe egy újabb szerelem, derűs nyugalommal válaszol. A hivatástisztázó évek minden szempontból megerősítették. Ma már tudja, mi a dolga, merre visz az útja. Három év kihagyás után tért vissza az egyház szolgálatába. Felsőszentmártonba, aztán Siklósra helyezték diakónusnak a júniusi papszenteléséig. A kápláni szolgálatot Szekszárdon kezdte meg. Tévednek, akik az egyházat internetellenesnek gondolják – hangsúlyozza. – Okosan, jól és jóra kell használni a világhálót! Jócskán léteznek papi fórumok, sőt már védőszentje is van az internetnek, Szent Izidor személyében.

Fotó: Gottvald Károly