„Örülök, hogy pap lehetek”

Imádságos lelkületben neveltek. A családunk életét meghatározta a vallásosság, az egyházhoz kötődés. Ez ébreszthette fel bennem a vágyat, hogy végül is elfogadjam Isten hívását. Már egész pici gyermekként – még iskolás korom előtt, amikor ministrálni kezdtem – bennem élt a vágy, hogy jó lenne a plébános bácsi helyén állni. Aztán később ez formálódott, változott, hiszen felnőttebb fejjel már fel tudta fogni az ember, hogy a papok élete nemcsak a misézésből áll, hanem nagyon sok más munkából is. Így jutottam el a győri bencés gimnáziumba. Azért akartam egyházi középiskolába járni, hogy ott hitemet szellemileg megalapozottabbá tegyék. Hálás vagyok a gondviselésnek, hogy oda vezetett. Ott váltam a hitemben öntudatosabbá, biztosabbá.

– Van-e valami konkrét emléke az isteni hívásról?

– Soha nem voltak elkalandozásaim, más vágyaim, pici koromtól kezdve – ezt a gondviselés ajándékának tekintem – nagyon biztos voltam abban, hogy pap szeretnék lenni. Ez a szándék minden cselekedetemben ott volt. Azok az élmények, amelyek a templomban, az oltár körül, ministrálás közben értek, meghatározóak voltak. Kicsit úgy vagyok, mint a kis Sámuel, akit folyton szólított az Úr – én is lassan megtanultam a választ, hogy ha az Úr újra szólít, kész legyek mondani: „Itt vagyok, Uram, hallja a te szolgád.” Életem minden korszakában megismétlődött ez a hívás, gyakori volt és megerősödött. Számomra természetes volt, hogy a napom minden reggel a templomban, a szentmisén kezdődik. Úgy gondolom, azokon a reggeleken szólítgatott engem az Úr.

– Milyen emléke van a pappá szenteléséről?

– Nagy izgalmakkal voltam tele, hiszen hosszú évek fölkészülése után odaállni az oltár elé, kimondani a végleges igent fontos esemény. Amikor a szentmisében véget ért az áldoztatás, és a szent szilencium következett, akkor, abban a hatalmas csöndben valami óriási béke és öröm töltötte el a szívemet, hogy itt vagyok, pap vagyok! Amire egész életemben készültem, most beteljesült. Holnaptól egyedül is misézhetek. Nem véletlenül választottam papi jelmondatomnak a 115. zsoltár szavait: „Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.” Amit az Úrnak fogadtam, feláldozom Isten népének színe előtt. Ez ma is fontos számomra. Éppen azért maradhatott meg ez az élmény bennem, mert naponta igyekszem ebben a lelkületben misézni: hogy a kenyérrel és a borral az életemet újra odaadjam, egész életem is feláldozzam, hogy egyesüljek a krisztusi keresztáldozattal.

– Mik voltak a huszonöt éves papi szolgálat fontosabb állomásai?

– Az első szolgálati helyem Mezőkövesd volt. Kisváros, de falvak is tartoztak hozzá
– tanulságos éveket töltöttem ott. Ezután az Egri Hittudományi Főiskolán és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítottam. Majd Rómába, a Pápai Magyar Intézet vezetésére küldtek az elöljáróim. Később megválasztottak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárának. Nyolc évet töltöttem ebben a tisztségben. 2006-ban neveztek ki szombathelyi megyés püspökké.

– Milyen változást jelentett a püspökké válása?

– Már 1999-ben megkaptam a püspöki kinevezést: az Egri főegyházmegye segédpüspöke lettem, vagyis a püspöki lelkipásztori munkával már Szombathelyre kerülésem előtt megismerkedhettem. Emellett a püspöki konferencia titkári teendői nagyon nagy feladatot jelentettek. A megyés püspökök szolgálatában álltam, így rengeteg ismeretet szerezhettem arról, hogy mit jelent az egyházmegyék kormányzása. 2006 óta azonban tudom, hogy egészen más az embernek egymagában irányítania az egyházmegyéjét, mint a püspökök közösségét szolgálni. Ez másféle felelősség, mint amelyet korábbi tisztségeimben viseltem. A legnehezebb a lelki súlya, hogy most nem osztozom a felelősségben senkivel. Az egyházmegye püspökeként teljes felelősséget kell vállalnom az itt élő emberek üdvösségéért. Vannak e téren segítőtársaim, de alapvetően enyém a döntések felelőssége. Ez időnként olyan súlyú, hogy az ember megremeg, és talán még félelem is ébred a szívében. Csak arra mer hagyatkozni, hogy az Úristen látja a szándékát, és tudja, hogy mindent szeretne jól csinálni. Ha mégsem sikerül, akkor az irgalmas isteni szeretet valamiképpen majdcsak helyre tesz mindent.

– Szent Márton városában főpásztor.

– Ebben a városban született Szent Márton. A tiszteletünket iránta azzal is szeretnénk kimutatni, szülőhelyének templomában kultuszát oly módon is erősíteni próbáljuk, hogy egy állandó kiállítás révén megismertetjük az odalátogatókkal Szent Márton, a kereszténység kezdetének korát, tárgyi emlékek által érzékelhetővé tesszük az akkori életet. A mai világban gyakran előfordul, hogy valaki Szent Mártonhoz hasonlóan felnőttként lesz kereszténnyé, ismerkedik meg Krisztussal és evangéliumával. Ő példa, sőt mennyei segítő is lehet a mai ember számára, aki keresi Istent, és lassan felismeri, hogy minden, amivel találkozik, örök üdvösségének eszközévé válhat. Az ide látogató turisták közül sokan nem is tudják, hogy Szent Márton szülőhelyére érkeztek. Szeretnénk, ha ez másképpen lenne. A Szent Márton nevét viselő társaság, amelyet tavaly alapítottunk, lelki oldalról próbálja a kultuszát erősíteni. Kiadványokkal, rendezvényekkel idézzük fel lelkiségét, szegények felé forduló szeretetét. Örülünk, hogy a városban nemcsak a hívő emberek, hanem a nem hívők is fontosnak tartják ezt, hiszen Szent Márton-ünnepségünk nemcsak templomi, egyházi esemény, hanem mindig az egész várost megmozgatja. A Szent Márton-napi búcsút megelőző lámpás felvonuláson megjelenő tömeg azt bizonyítja, hogy a város egykori szülötte ma is köztünk él.

– Mi ma az egyház feladata?

 

– Az új evangelizáció. A magam lehetőségei szerint a jövő esztendőt erre a szándékra fordítom, lelkipásztori munkánk központjában ez fog állni.

– Mi a hit?
 
– A személyes találkozást követő döntés Isten mellett, amely állandó személyes kapcsolatra épül Jézus Krisztussal és a szentháromságos Istennel.

– Mi a szeretet?

– Jézus az evangéliumban világossá teszi, hogy Isten a szeretet. Istent szeretni annyi, mint szeretni embertársainkat. Bennük Istent szeretjük, és ez mindent magában foglal. Jóindulatot, nyitottságot, elfogadást, segítőkészséget, áldozatot.

– Ön derűs, nyugodt, magabiztos ember. Minek köszönheti ezt?

– A hálának, békének és örömnek, amelyek betöltik a lelkemet. Az ezüstmisém utáni napokban tisztult le bennem, hogy az Úristen ajándéka volt az a huszonöt év, amit papként megélhettem. Ezért az ajándékért sohasem tudok elég hálás lenni Istennek. Örülök, hogy pap vagyok, pap lehetek. Az Úristen tudja, hogy van-e még egy újabb huszonöt év. Számomra az a fontos, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel, a Krisztus és az egyház iránti elkötelezettséggel tudjak szolgálni, mint eddig igyekeztem. Ha még sokáig tehetem, nagyon boldog leszek.

Fotó: Dippold Pál