A Himalája vonzásában

Aznap éjjel már harmadszor keltem fel, és próbálkoztam légzőgyakorlatokkal a kitárt ablaknál. Ez egy ideig segített, de elkeserített, hogy amint a párnára tettem a fejem, és aludtam volna, fuldokolni kezdtem. 3600 méteren voltunk, az indiai Ladakh fővárosában, Lehben, és próbáltunk akklimatizálódni. A két hegymászónak – a férjemnek és a fiamnak – ez sokkal könnyebben ment, mint nekem, bár az első két napot ők is megszenvedték. Napközben már mindannyian jól voltunk, de az alvás nekem nem ment. Kimerült voltam, és rosszkedvű. Az éjszaka nem mindig jó tanácsadó.
Azon gondolkoztam, vajon mi ütött belém, hogy velük jöttem a Himalájába, én, aki különösebben nem is szeretem a hegyeket. De otthonról jó ötletnek látszott: az első időket együtt töltjük, aztán amíg ők ketten gyalogolnak, és csúcsot hódítanak, én meglátogatom a környező buddhista kolostorokat, és elutazom Kasmírba. A végén Delhiben találkozunk, és a fiammal kettesben elmegyünk egy hétre Rádzsasztánba, hogy megmutassam neki az olyannyira szeretett Indiámat. A melegre, a monszunra számítottam, ezekhez hozzáedződtem az előző útjaimon, az oxigénhiány miatti fejfájásra, a szédülésre, a kimerültségre azonban nem voltam felkészülve.
Kinéztem az ablakon, egyenesen a szemközti domb tetején megépített sztúpára. A domb oldalán a lépcsők hosszú, cikkcakkos vonalban kúsztak fel, a zarándokok ezeken közlekedtek lankadatlanul, kora reggeltől késő estig. Aznap alkonyatkor mi is felmentünk, bár induláskor úgy éreztem, soha nem fogok feljutni. Rám való tekintettel a jóval hosszabb, de lankásabb utat választottuk, a guide, a férjem és a fiam hozzám igazította a lépéseit. Néhányszor ugyan meg kellett állnom, de micsoda győzelem volt magam felett, mikor megérkeztünk! Fentről csodálatos kilátás nyílt a több ezer méter magas hegyektől koszorúzott városra a naplementében.
A Santi sztúpa, aminek a neve békét jelent, valóban békét és megnyugvást sugárzott magából. Lassan jártuk körbe, ahogyan kell, az óramutató járásával megegyező irányban, és megcsodáltuk a szélben lobogó, ötszínű buddhista imazászlókat. Aztán, mint a többi látogató, fényképeztünk, beszélgettünk, és csodáltuk a természet minden este megújuló színjátékát.
Most viszont éjszaka volt, a váltakozó színekkel kivilágított sztúpa körül a hegygerincek vonalát inkább csak sejteni lehetett, mint látni. Hirtelen, mint valami álomban, egy halk, távoli hang szólalt meg a város felől – a müezzin hívta hajnali imára a híveket. Az ég alján mintha egy halvány, világos csík derengett volna fel.
Szállt a könyörgés az ég felé, aztán a város másik oldaláról egy másik, majd egy harmadik müezzin hangja is megszólalt. Így messziről hallgatva mintha reszketett volna az ima a levegőben, és a hegyek visszhangozták volna az alázatos éneket. Megnyugtató volt, és vigasztaló – nem voltam már egyedül ezen a hajnali órán. Egy hűvösebb légáramlat végigsimogatta az arcomat, szorosabbra húztam magamon a kendőmet. Aztán lassan lecsukódott a szemem, és visszaaludtam.
Néhány órával később, már reggeli után, összepakolva, meghatottan álltunk sorba a szállodaigazgató előtt, aki távozásunkkor a nyakunkba akasztott fehér imasállal kívánt szerencsét a hegymászóknak. Aztán a tetejéig megpakolt terepjáróval elindultunk a túra kiindulópontjához, ahol az első éjszakát én is sátorban töltöttem. Jó néhány óra zötykölődés után érkeztünk meg a táborhelyre, a hihetetlenül kék Co Moriri tó közelében fekvő völgybe. Nemcsak a modern civilizációt hagytuk magunk mögött, de időben is vagy száz évet ugrottunk vissza. Érkezésünkre a következő napok karavánja már összeállt, a konyhasátorban a szakács és segítője már a vacsorát főzték, a lovász is megjelent a málhás állatokkal. A latrina kiásása után felállították a mi sátrainkat is, nekünk pedig felszolgálták az ötórai teát, és elmagyarázták a másnapi menetrendet. Reggel 6-kor teával ébresztenek – mondta a guide –, aztán gyors mosdás, öltözés és pakolás. Amíg reggelizünk, ők szétszedik a sátrakat, felmálházzák a lovakat, és legkésőbb 7-kor indulás.
Napnyugtakor süvítő szél kelt fel, előkerültek az addig feleslegesnek érzett meleg ruhák, sapkák, sőt kesztyűk, és mindannyian bevackolódtunk a sátrakba. Aludni nemigen tudtunk, a fiúk gondolom az izgalomtól, én a légszomjtól, ami 4500 méteren kínzóbb volt, mint valaha. Marc fiam reggel elmesélte, hogy éjjel, mivel amúgy sem tudott aludni, úgy gondolta, kimegy sétálni egyet, de aztán a metsző hideg miatt inkább visszatért a sátrába. Útközben a sötétből egy kóbor jak bukkant elő, akivel – némi képzavarral – farkasszemet néztek egy darabig, aztán hátat fordítottak egymásnak. Nem tudom, melyikőjük lepődhetett meg jobban a himalájai éjszakában…
Másnap reggel a mosdás valóban nagyon gyors volt – a fagypont körüli hőmérsékleten nemigen akaródzott hosszasan pancsolni –, aztán a bőséges reggeli után eljött a búcsú pillanata. Átöleltem a férjemet és a fiamat, és megígértem, hogy néhány nap múlva meglátogatom őket. Sokáig néztem utánuk; a hatalmas, hegyektől övezett síkságon a három férfi egyre kisebb és kisebb lett, ahogy a kopár kősivatagban haladtak a hegyek felé. Hirtelen egy ragadozó madár vijjogása hallatszott, felnéztem az égre, ahogy zsákmányt keresve körözött – mire visszanéztem, hogy a tekintetemmel megkeressem a távozókat, már beleolvadtak a tájba.
A négy férfi – a szakács a segédjével, a lovász és a sofőr – közben serényen dolgozott. Amíg a konyhás a közeli patakban a reggeli edényeit mosogatta a jeges vízben, a szakács összepakolta a konyhát, a lovász és a sofőr pedig már málházták a lovakat. Egy óra alatt végeztek mindennel, a jelenlétünkre már semmi nem emlékeztetett. A nap egyre erősebben sütött, nyoma sem volt már az éjszakai fagynak. A három férfi gyors léptekkel indult el, a lovak békésen poroszkáltak utánuk – én is beültem a kocsiba, és a sofőrrel kettesben visszaindultunk a városba.
Néhány nappal később hajnali fél 6-kor lábujjhegyen osontam ki a hotelból, óvatosan lépve át a földön keresztben fekvő portásfiún. A kocsi már várt rám, hogy elvigyen Tikszébe, a fél órára fekvő buddhista kolostorba, a hajnali szertartásra.
Tiksze kolostorát 1433-ban kezdték építeni, ez ma az egyik leggyakrabban látogatott buddhista zarándokhely a környéken. A Lehben akklimatizáló turisták gyakran kirándulnak ide, két okból is. Az egyik, hogy a kolostor megdöbbentően hasonlít a lhászai Potala palotára – ahol a dalai láma élt, mielőtt száműzetésbe kényszerült –, a másik pedig a két emelet magas Buddha-szobor, amit a kolostorban található egyik templom rejt.
Mire elérkeztünk a kolostorhoz, és az út szintjéről felmásztam a lépcsőkön a kapuig, 6 óra lett. Egy szerzetes kinyitotta a kaput, és elkezdődhetett az újabb lépcsőzés a kolostor tetőteraszára. Egy darabig csendben csodáltuk a hajnali tájat, aztán megjelent a szerzetesek elöljárója egy társával, és kétszer egymás után megfújták a kürtöt a tetőn. Hamarosan mozgás kezdődött – a kolostor alsóbb szintjein lakó szerzetesek a hívó szóra elindultak felfelé, a szentélybe.
Minket, látogatókat letereltek a templomba, ahol a fal mellé tett matracokon ülhettünk a szertartás ideje alatt. Az ülés annak, aki nincs hozzászokva, nagyon fárasztó lehet, ugyanis vagy törökülésben, vagy felhúzott lábbal illik ülni, a kinyújtott láb illetlennek és udvariatlannak számít. Aki akar, guggolhat is, de ezt is kevés európai bírja. Reménykedtem, hogy a reggeli ceremónia nem tart több órán át.
Szomszédom, akivel várakozás közben szóba elegyedtem, egy fiatal delhi nő volt, saját bevallása szerint „félúton a hinduizmus és a buddhizmus között”. Ő bezzeg – velem ellentétben – meg sem moccant a szertartás alatt, a dereka és a háta egyenes volt, mint a cövek.
Hirtelen éneklő gyerekhangokat hallottunk – a bejárat előtt a kolostorban tanuló öt kisfiú kezdett kántálni. Már akkor kihallatszott a kórusból az egyikük hangja, gyorsabban énekelt a többinél, mint akinek sietős. Erős hangon énekelt, nagyon hamisan – és nagyon lelkesen.
Bevonultak a szerzetesek, és mindannyian leültek a körben elhelyezett dobogóra, a párnákra. Az öt kis szerzetest egy-egy mentor kísérte, és egész idő alatt kedvesen segítették őket. Már amelyiket kellett – a legkisebbik, egy négy-öt éves kisfiú például amint leült, lehajtotta a fejét, és visszaaludt. Az én kis kedvencem – ő sem lehetett több hat-hét évesnél – vég nélkül izgett-mozgott, dobolt az ujjaival, és bár láthatóan igyekezett mondani a mantrákat, mindig előreszaladt. Amikor túl sokat ficergett, a mentor finoman a hátára tette a kezét, akkor öt percig megült, aztán újrakezdte.
Végül eljött az ő pillanata is, a szertartás egy pontján az elöljáró intett a négy gyereknek. Az ötödiket megpróbálták felébreszteni, de csak rázta a fejét, és visszabukott a padra. Kezdetét vette a teaosztás. A kis szerzetes mintha csak erre várt volna; lekászálódott az emelvényről, és sprintelve indult a teáskannák felé, amelyekben sós, vajas tea volt. A nagy lendületben, hogy minél gyorsabban odaérjen a kannákhoz, véletlenül belerúgott egy vödörbe, ami nagy csörömpöléssel gurult el. Az egész hallgatóságon halk nevetés futott át, még az idősebb szerzetesek és a prior is elmosolyodott.
A gyerekek felszolgálták a teát, amiből mi is kaptunk. A kis szerzetes úgy töltötte, hogy csak úgy loccsant, aztán a szertartás végeztével boldogan rohant ki az ajtón.
Néhány perc múlva láttam viszont a kolostor udvarán. Reggel esett az eső, hatalmas tócsák álltak mindenhol, ezekben tapicskolt boldogan. Aztán jött valaki – egy látogató –, aki elkapta, és a magasba dobta. Akkor már mindenki nevetett, olyan mulatságos volt, ahogy élvezte. Repült a bíbor szerzetesi ruha a magasba, sokszor egymás után. Végül az elöljáró érkezése vetett véget a mulatságnak. A kisfiú elszaladt a papucsáért, és odament a priorhoz, aki néhány szót szólt hozzá. Nem úgy hangzott, mint valami dorgálás, inkább olyasmi lehetett, hogy most már el kell kezdeni a tanulást. A kisfiú mulatságosan szomorú arcot vágott, aztán sóhajtozva, de ugrándozva követte egy épületbe. Indult az új nap.

Szöveg és kép: Kati Murbach-Schmidt

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..