A hét szentje – December 31.

Jámbor paraszti családban, kilencedik gyermekként született 1806-ban Burgundiában. Már igen fiatalon szabadidejét gyakran a templomban töltötte, péntekenként és szombatonként böjtölt. Álmában többször idős pap jelent meg, és szolgálatra hívta: benne később az irgalmas nővérek rendjének alapítóját, Páli Szent Vincét ismerte föl.
Katalin 1830 áprilisában Párizsban lett a rend novíciája. Gyakran voltak látomásai az Eucharisztiában jelen lévő Krisztusról, majd a Szűzanyáról. Beszámolója szerint egy alkalommal látta Máriát, amint egy félgömbön állt, lába alatt eltaposott kígyó tekergőzött. Kezében gömböt tartott, aranykereszttel, ujjait gyűrűk díszítették, különböző nagyságú drágakövekkel, melyekből csodás fény sugárzott: „Azoknak a kegyelmeknek a jelképei ezek, amiket kiárasztok mindenkire, aki csak kéri tőlem.” A Szűzanya karjai irgalommal telve tárultak a föld felé, alakja körül ezek a szavak formálódtak: „Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”
„Veress érmét e minta szerint! Aki hordja, nagy kegyelmeket nyer, különösen ha a nyakán viseli. Elárasztja a kegyelem azokat, akik bizalommal hordják az érmet” – szólította meg a nővért újra a hang. Az érem másik oldalán a Szűzanya nevének kereszttel koronázott monogramját, alatta Krisztus töviskoronával körülvett, illetve Mária tőrrel átdöfött szívét ábrázolták. A képet tizenkét csillag vette körül.
Katalin látomásai többször ismétlődtek; eleinte gyóntatóatyja elutasító volt vele, később a párizsi érsek elé tárta a történteket, aki jóváhagyta, hogy kibocsássák az első érméket (1832). A nép mindjárt Csodáséremnek kezdte nevezni, és csakhamar egész Európában elterjedt.
Katalin 46 éven át élt irgalmas nővérként egy párizsi öregotthonban. Tökéletes példája lett az irgalmasságnak, mely nem ismer mást, csak a betegek, öregek, gyermekek gondozását; feladatát egészen csöndben, alázatosan teljesíti.
Amikor egyszer az­iránt érdeklődtek, hogyan imádkozik, ezt válaszolta: „Imádkozni nem nehéz. Amikor a kápolnába megyek, letérdelek a Jóisten előtt, és így szólok hozzá: »Uram, itt vagyok. Add, amit akarsz!« Ha ad nekem valamit (lelki vigasztalást, felüdülést), vidám vagyok, és megköszönöm neki. Ha semmit sem ad, azt is megköszönöm, mert tudom, hogy semmit sem érdemlek.”
Halála (1876) után a teste épen maradt, az irgalmas nővérek párizsi templomában nyugszik.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..