A hét szentje

Az egyiptomi remete életútjáról keveset tudunk. Már ifjúkorában, 355 körül Szketisz pusztájába ment, ahol Egyiptomi Makariosz is élt. Hat testvére is vele tartott. A nomád mazik törzs rátámadt a szerzetestelepre; lerombolták a templomokat, kolostorokat és a szerzeteslakokat, sokakat megöltek, a többieket pedig elűzték. Poimén testvéreivel együtt Terenut­hé­ben a Nílus deltájának délnyugati részén, a régi szerzetesség központjában telepedett le.
A hét testvér közül a legidősebb, Anub volt a vezető. Rendelkezése szerint hét közben mindenki a cellájában tartózkodott, csak hétvégén jöttek össze. Éjszaka négy órát aludtak, majd négy órát zsolozsmáztak, a fennmaradó négy órában pedig dolgoztak. Nappal a hatodik óráig dolgoztak, a kilencedikig a Szentírás olvasásának szentelték magukat, majd étkeztek – nagyon igénytelenül, általában vadon termő gyümölcsöket, növényeket.
Poimén és testvérei később visszatértek Szketiszbe, de 434-ben újra betörtek a mazi­kok. Hogy ekkor hova menekültek, nem tudjuk. Poimén állítólag száztíz évet ért meg. Anub jellemzése szerint Poimén „a logosz karizmájával” rendelkezett, ezért a szketiszi szerzetesség lelkiségét ő adta tovább a későbbi nemzedékeknek.
Aszkézise szigorú és következetes volt. Gyakran több napon át vagy egy egész hétig is böjtölt. Testvéreinek azonban a könnyebb, a „királyi utat” tanácsolta: hogy mindennap egyenek, de mértékkel. Feltehetően tőle származik ez a kijelentés: „Nem azt tanultuk, hogy testünket öljük meg, hanem a szenvedélyeinket.” Egyik testvérének, aki valamiért három éven át akart vezekelni, azt mondta: három nap valódi bűnbánat éppen elég arra, hogy megengeszteljük Istent. Szigorúság önmagával szemben, irgalmasság mások iránt – leginkább ez jellemezte.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..