Szülei mélyen vallásosak voltak, és nagy hangsúlyt fektettek gyermekeik keresztény nevelésére. Két nővére is szerzetes lett. Pere vidám, nyitott természetű fiú volt, és nagy buzgalommal segített másoknak. A helyi gyógyszertárban volt segéd, és a tulajdonos, Josep Balaguer biztatta, hogy folytassa tanulmányait a gyógyászat terén.
Barcelonában tanult tovább, orvosnak készült. Ott ismerkedett meg Jaume Serra atyával, aki lelkivezetője lett. Az ő hatására lépett be a Fiatal Katalán Keresztények Szövetségébe, amely rendszeres kapcsolatban állt a Néri Szent Fülöp alapította Oratórium Kongregációval, és célkitűzése a keresztény hit megújítása volt. A közösség Perét nevezte ki elnöknek, és ő nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Mint „laikus misszionárius” autóval járta Katalóniát, és találkozókon beszélt a fiataloknak a keresztény hitről, a katolikus egyházról. Mindemellett részt vett a helyi Actio Catholica munkájában is. Helyettes titkára, majd titkára lett az egyházmegyei bizottságnak.
Az orvosi diploma megszerzése után Barcelonában kezdte meg a rezidensképzést. Gerardo Manresával kórházat alapítottak a szegények számára, ahol a rászorulók ingyenes ellátást kaptak. Orvosként is nagy lelkesedéssel dolgozott, és mindig rendelkezésre állt a betegeknek, még akkor is, ha „csupán” beszélgetni akartak.
A spanyol polgárháború idején a keresztények üldözése miatt gyakorlatilag menekültként élt Barcelonában. A bujdosás éveit imádsággal töltötte, illetve olvasott és továbbképezte magát. 1938-ban orvosként besorozták a republikánus seregbe. A háború borzalmai mélyen megérintették, a sebesülteket ápolva és a haldoklókat vigasztalva megérlelődött benne a hivatás arra, hogy a „lelkek orvosa” legyen.
Leszerelése után belépett a barcelonai szemináriumba, 1942-ben szentelték pappá, majd a salamancai pápai egyetemen tanult tovább. A diploma megszerzése után visszatért Barcelonába, ahol folytatta munkáját az Actio Catholicában, illetve lelkipásztori, kórházi lelkigondozói szolgálatot is végzett. Különös szeretettel fordult a szegények és kitaszítottak felé, lelkivezetője volt többek között a prostituáltak számára létrehozott Magdolna Kórháznak. Minden tevékenységét imádságos lelkülettel végezte, és aki csak találkozott vele, úgy beszélt róla, mint szent emberről, aki igazán törődik az elhagyatottakkal.
1950-ben nyirokrendszeri rákot diagnosztizáltak nála. Tudva állapota súlyosságáról szenvedéseit felajánlotta a papok megszentelődéséért. Az általa alapított kórházban halt meg.