Sekrestyésként találkozott a legendás emlékű Bolváry Pál pálos atyával, akinek rendtársa, Bolyós Ákos volt a kántor. „Lenyűgöztek szeretetükkel és odaadásukkal. Hétköznap reggel – az ő hatásukra – tíz-tizenöt ministráns tolongott a szentélyben. Bolváry Pál atya szentmise után – szokás szerint! – jelentkezett a rendőrségen, börtönbüntetésének letöltése után rendőri felügyelet alatt állt, s mi este újra elmentünk ministrálni, hogy meggyőződjünk róla, kiengedték-e.”
Bolváry Pálnak később el kellett hagynia Pécset, a fővárosban raktárosként helyezkedett el a Zöldért vállalatnál. Balázs atya a múlt felé vetett cinkossággal mondja: „A zöldségesládán ülve gyóntam nála munka közben.”
Jó ideje foglalkoztat engem is Pál atya személyisége: miben állt különleges hatása? Garadnay Balázs találóan fogalmaz: „Azt éreztem, ha ekkora szeretet munkál egy papban, akkor nem érdemes mást csinálni, papnak kell lennem. A Jóisten Pál atyán keresztül hívott, amikor megmutatta nekem benne a papi ideált.”
Azt szokták mondani, aki énekel, kétszeresen imádkozik. „Orgonista és karnagy voltam Esztergomban, a ferences diákmiséken.” Később, a Központi Szemináriumban töltött évek alatt Gergely Ferenc, Kolos István, Tardy László orgonaművész és karnagy tanította a tehetséges fiatalembert. Diákévei alatt önálló koncerteket adott, s akkori főpásztora, Cserháti József fölajánlotta neki, hogy egyházzenei vonalon Rómában tanulhat tovább. „Ismét csak választanom kellett. Korábban azt latolgattam, ferences szerzetes vagy egyházmegyés pap legyek-e, s döntöttem az egyházmegye mellett, jóllehet, szívem húzott a szerzetesség felé. Most az a kérdés: az egyházi zenével vagy a lelkipásztori szolgálattal jegyezzem-e el magam – végül a lelkipásztori szolgálatot választottam.”
Mindmáig zenél? – kérdem tőle. „Ma már csak néha. Amikor pappá szenteltek, úgy döntöttem, befejezem az önálló koncertezést. A lelkipásztori feladatok mellett nem jutott volna időm napi többórai gyakorlásra. S végtére is: választottam.”
Az Olasz nevezetű kis baranyai faluban kezdte a lelki szolgálatot, utána Pécsett, a gyárvárosi templomban lett káplán, majd a belvárosi templomba került. 1990 után az újraindult püspöki énekiskola igazgatója lett, „az intézmény sajnos csak hét évet élt meg”. Ezután a kapuit ismét megnyitó, azóta ugyancsak megszűnt szeminárium spirituálisának hívták meg. A hittudományi főiskolán tizenöt évig aszketikát és éneket tanított. Majd a pécs-kertvárosi plébánia következett, 2003 óta a székesegyház plébánosa és általános helynök.
Szentelésére a szaharai remete, az azóta boldoggá avatott Charles de Foucauld „egy csodálatosan szép” mondatát választotta: „Ima, áldozatok, szenvedés – ezzel kell kezdenem, hogy aztán Jézus tehessen velem valamit.”
Derűt sugárzó személyiség. Az áldozat és a szenvedés – magyarázza – nem valami negatív, önsanyargató elesettséget jelent, „pozitív megnyilvánulássá fordítható”. Így érzi nyilván most is, betegsége idején.
Papságának huszonötödik évfordulóján Oscar Romero, az oltárnál meggyilkolt közép-amerikai érsek egyik mondatát idézte: „Lábunk remeg a félelemtől, de mindig ott remegjen, ahol állnunk kell.” Az ember már csak ilyen. Ez is lényéhez tartozik. „Romero érsekben is munkált a félelem, de azt mondta: ott remegjen, ahol lennie kell. S ha szentmise közben ölik meg – mint történt – akkor ott kellett lennie. Remegő lábbal ugyan, de hűséges szívvel.”
Fényképezte: Cser István
