A fűzfa – és ami összeköt

A vastag törzsű, erős fűzfa egy félig kidőlt, ferdén álló, tóparti példányról vágott egyetlen vesszőből fejlődött az évek során, édesanyámék kertjében; csak ott tudtuk elültetni. (Az ősfűzfa egyébként még mindig áll a távoli tóparton, a törzse éppoly ferde, mint jó tíz évvel ezelőtt.) Amikor néhány éve párommal és kislányunkkal a fővárosi körfolyosós bérházból kertes házba költöztünk, immár a szülőfalum földjében nőtt fának a lehajló ágairól nyestünk néhányat, s elültettük őket, hogy szaporodjanak, sokasodjanak. A fűzfavesszők megeredtek, s az esőnek és a gondos öntözésnek köszönhetően mára életerős, folyamatosan növekvő fiatal példányokká váltak. E törékeny fák számomra a hűség, a szeretet és az összetartozás jelképei. Nem a szomorúságé, hanem a házastársi szövetségé.

Azé a szövetségé, amelynek alapja a hűség és az őszinte szó. Amelyben nem kell mindennap kimondani, hogy szeretlek, mert a szeretet tettekben mérhető igazán. S nem akadályozza a közös tervek és célok véghezvitelét, ha a férfi és a nő másképp látja a világot. Mert másképp látjuk, más a fontos a sokféleségből, amely körbevesz bennünket. Ha a férj szereti a virágokat, s a ház körül muskátli, viola, kankalin pompázik, azért odaférnek melléjük a feleség gyűjtötte kövek és kavicsok is, sőt kiegészítik egymást. Ha a nő néha túlságosan aggódik a jövendő miatt, a férfi képes arra, hogy egyetlen szóval megnyugtassa, mert igaz: „Elég minden napnak a maga baja.” Az évek során egymáshoz csiszolódik a két ember, a bajok, a gondok közelebb hozzák egymáshoz őket. Egy-egy nagyobb trauma, életfeladat próbára tett már bennünket is, de a fájdalom gyakran azért is kell, hogy ne felejtsünk el örülni, s megbecsülni azt, ami adatott.

Mike Mason A házasság misztériuma című könyvében olvastam, hogy az esküvővel kezdődő életfogytiglani folyamat során a szeretet nevében maradéktalanul ki kell szolgáltatnunk mindazt, ami vagyunk. Házastársunkkal való kapcsolatunk a legszorosabb kötelék, nem hasonlítható sem a barátsághoz, sem a szülő-gyerek, sem a mester-tanítvány kapcsolathoz. A házasság egyszerre imádság és engedelmesség. És egyúttal hatalmas kihívás is, hogy társunkra úgy tekinthessünk, mint az isteni áldás és kegyelem eszközére. Az említett kötetben olvasható a következő szép gondolat, amely már engem is átsegített néhány nehezebb pillanaton: „Az ember egymaga képtelen viselni kapcsolatai állandó terhét. Egyes-egyedül a szeretet segíthet ebben, az is csak ha mind nagyobb dózisokban élünk vele. A házasság egy szövetség folytonos, nap nap utáni megújítását igényli, s mivel ez olyan nagy elvárás, ami önerőnket messze meghaladja, csakis Isten kegyelme által történhet.”