A bukásról és a csodáról



– Apai ágon a délvidéki Szentfülöp nevezetű bácskai faluból származunk. A főként német eredetű családokból igen sok szerzetes és pap került ki. A település azóta gyakorlatilag eltűnt a térképről. A német lakosságot megölték vagy kitelepítették. Két évvel ezelőtt egyik bátyámmal fölkerestük a települést. Kerestem a templomot, mire az ott lakó partizánivadék büszkén kihúzta magát: „Olyan bizony nincs a faluban!” Egyetlen feszület sem maradt, amely emlékeztetett volna a Mária Terézia idején odaköltöztetett katolikus németekre. A régi temetőt is eltüntették, annyit tűrtek csak meg, hogy a Németországba kitelepítettek emlékhelyet alakítsanak ki a lágerekben és másutt elpusztítottak emlékére. Az 1944-ben kezdődött népirtás egészen 1948-ig tartott. Bácskában a szerbek mintegy nyolcvanezer német származású embert öltek meg… Édesapám később, tizennégy éves korában Bajára került, a magyar tanítóképezdébe. Falusi kántortanítóként helyezkedett el az első világháború előtt, majd behívták katonának. Végigharcolta a háborút, kétszer megsebesült, de szerencsésen hazatért. Gondviselésbe vetett hite bámulatos volt, s ez mindmáig minta maradt számomra.

– Mikor került a család Magyarországra?




– Trianon után édesapámat Koszovóba helyezték, erre ő átszökött Magyarországra. Így került Gyöngyösre, egy klebelsbergi időben alapított iskolába. Később igazgató lett; 1948-ban, az iskolák államosításakor kényszernyugdíjazták. Ettől kezdve a család élete még nehezebbé vált. Édesapám közben, 1933-ban megnősült. Gyöngyösi születésű lányt, a szlovák szobafestőcsaládból származó Boda Máriát vette feleségül. Hatan vagyunk testvérek, rajtunk kívül ketten kiskorukban meghaltak. Amikor iskolába kerültem, még édesapám volt az igazgató, de félévkor nyugdíjazták. Engem is kiebrudaltak, a rossz hírű sóházi iskolába kerültem.

– Mennyire érzékelte gyerekként az akkor idők politikai szörnyűségeit?


– Odahaza a nagyasztalnál nagyapám és édesapám ült az idősebb testvérekkel, én a kisasztalhoz kerültem, de mindig hallottam a nagyok beszélgetését. Elsős koromban még működött a Szívgárda. Boldogan mentem, majd néhány nap múlva közölték, nincs többé Szívgárda. Bátyáim cserkészek voltak; azt hittem, én is közéjük kerülök. Kezdetben még hitoktatás is folyt. Aztán egyszerre csak közölték velünk, úttörők leszünk. Ez biztosan olyan, mint a cserkészet, gondoltam, s örömmel készültem rá. Otthon azért megkérdeztem, beléphetek-e. Sírtam-ríttam, édesanyámat addig molesztáltam, míg mérgesen azt nem mondta: „Oda mész, ahová akarsz!” Rohantam vissza, hogy én is úttörő szeretnék lenni! Nem sokkal később rémülten hallottam az asztalnál: az úttörőkből lesznek a kommunisták. Ennél nagyobb szörnyűséget elképzelni sem tudtam! Alig vártam, hogy iskolába menjek, s mindjárt közöltem a tanító nénivel: mégsem akarok úttörő lenni! Elmondtam ezt az egyik osztálytársamnak is, aki azonnal rohant belesápadva a tanító nénihez: „Reisz azt mondja, az úttörőkből lesznek a kommunisták.” A tanító néninek rettentően riasztó, kimeredt szemei voltak; rám nézett, de nem szólt egy szót sem. Zárkózott, furcsa néni volt, aki időnként valamilyen intézetbe került… Évtizedekkel később tudtam meg, hogy két húgával együtt az oroszok őt is megerőszakolták, s ezért időről időre ideggyógyászati kezelésre szorult. Kisebb húga az eset után felvágta az ereit, és meghalt. Tehát már fiatalon nyilvánvalóvá vált előttem, mi folyik az országban. Mostanában döbbenten hallom, hogy „majd a történészek föltárják, mi történt itt 1945 és 1990 között”. Ugyan már!

Két bátyja után 1956 szeptemberében az esztergomi ferences gimnáziumba került.

– Alig kezdődött meg a tanítás, kitört a forradalom. A gimnázium udvarával szemben volt a kaszárnya. A bejáratnál állandóan őrség állt. Gyanútlanul játszottunk, egyszer csak kibontották a szemközti tetőt, s ránk irányítottak egy géppuskát. Másnap éppen a nagy hírű, szigorú matematikatanárral, Gerencsér Sándor atyával volt óránk, amikor az utca felől erős mormogás hallatszott. Vettem a bátorságot, és fölemelkedtem a padban, hogy megnézzem, mi az. Kivételesen nem működött a megszokott tanári szigor. Sándor atya is azt nézte, amit én meg a többiek. Hömpölygött a tömeg odakint, egy hatalmas táblát vittek a sor elején, rajta a Kossuth-címerrel. Még előző nap öt tank dübörgött végig az utcán. Mi volt a céljuk, nem tudom, de utóbb olvastam, hogy Esztergomnál menekült át Csehszlovákiába Gerő Ernő, a Rákosit követő kommunista vezér. Arra gondolok, ezekkel a tankokkal érkezhetett. A harckocsik a városban maradtak, majd másnap, október 26-án a bazilika alatti úgynevezett Sötétkapunál belelőttek egy, a tüntető tömegben haladó, polgári utasokat szállító autóbuszba. Többen haltak meg, mint ahány név ma az emléktáblán szerepel. Tudok esetekről, amikor az elhunytak anyakönyvébe a halál okaként Visegrádnál elszenvedett balesetet jelöltek meg. A hozzátartozók nem merték vállalni az igazságot, annyira féltek.

– Hogyan alakult a gimnázium és az Ön élete a forradalom idején, amelynek akkoriban
Hajdú Antal atya volt az igazgatója?

– November 21-éig – sok más társammal együtt – én sem hagyhattam el az intézetet. November 4-e előtt, amikor átmenetileg konszolidálódott a helyzet, a közelben lakókat hazaengedték. Hosszabb ideig szinte lehetetlen volt együtt tartani annyi diákot, ugyanakkor az iskolának kellett gondoskodnia biztonságunkról. Néhány szülő tudott telefonálni, s nagyon kérték, nehogy elengedjék a gyerekeket Budapestre… Az egyik éjszaka élénk lövöldözésre ébredtünk, s mintha kézigránátok is robbantak volna. A gimnázium vezetői ekkor utasítottak minket, hogy mindenki vegyen ki az ágyából egy matracot, s azzal vonuljunk le az épületegyüttes legvédettebb helyére, a belső udvar körüli folyosóra. Majd csak akkor térhettünk vissza az emeleti hálóba, amikor alábbhagyott a lövöldözés.

– Hogyan formálódott szerzetesi hivatása?


– Családunk jó kapcsolatokat ápolt Gyöngyösön a ferencesekkel. Karácsonyi Aladár atyára, a magiszterre emlékszem, aztán Horváth Zsiga bácsira, 1950-ig gyöngyösi házfőnökre. De gyerekként elsősorban a sekrestyésekkel kerültem kapcsolatba. Az első vallási esztétikai élményeim a gyöngyösi ferences templomhoz fűződnek. Karon ülő gyerek voltam, beszélni még nem tudtam, de mindig a gyönyörű gótikus szentélyre mutattam, mintha azt jelezném: oda szeretnék menni. Ministránskoromban Nagy Szaléz testvér volt a sekrestyés. Mőzl Simon testvér „nagyhatalomnak” számított, ő volt a gazdasági vezető, később, államosítás után a sekrestyébe szorult. Velük s Bálint Lambert testvérrel később Esztergomban találkoztam. Szent életű embereket láttam bennük, s meggyőződésem, hogy szentek is voltak. A ministránstársakkal megbeszéltük, kik a legszerencsésebbek a világon. Hamar kialakult a közvélemény: hát a barátok! S mindenki barát akart lenni közülünk. Hét-nyolc éves lehettem, de én már komolyan gondoltam, hogy valóban az leszek.

– S ez a hivatás töretlenül megmaradt?


– A gimnáziumi években az atyák és a testvérek között éltem, s – mosolyogva mondom – „ennek ellenére” is szerzetes akartam lenni. Azzal együtt, hogy Aurél atyával mindvégig „hadilábon” álltam. Jó példákat láttam, Aurél atyát is beleértve. Hárman léptünk be osztályomból a rendbe: rajtam kívül Pintér László Ernő atya és Gégöl Géza, aki később kilépett, s ma hat gyermek édesapja.

– Közbevetőleg jegyzem meg – a ferences szellemiségre jellemző –, hogy Gégöl Géza egyik gyermeke a ferenceseknél érettségizhetett… Az ifjú szerzetesnövendék mit tudott az egyházüldözésről, hiszen éppen 1960–61 táján folyt az úgynevezett földalatti vagy ellenálló egyház elleni legnagyobb méretű támadás.


– Biztos volt, hogy nem vár rám világi értelemben vett karrier. De mindenki másnak is tudnia kellett, egyházi iskolából nemigen kerülhetnek be az egyetemre. Ennek ellenére végül – kanyargós utakon – a harminchat fős osztályból harmincnégyen mégis felsőfokú végzettséget szereztek.

– 1972 őszétől tanított Esztergomban, 1983-ban nevezték ki igazgatónak. Milyen tapasztalatai voltak az egyházi iskolára nehezedő állami nyomásról, illetve ami még ma is foglalkoztatja a diákokat, például a mi osztályunk tagjait is negyven év után: volt-e besúgó köztünk?


– Úgy tűnik, mindig volt olyan gyerek, akit valamilyen módon zsarolni tudtak. Erre nézve elmondok egy konkrét esetet. Igazgatóságom első évében, egy hideg téli napon a kollégium előtt, a Kossuth Lajos utcán végigvonultak a munkásőrök. A gyerekek az ablakokból állítólag kifütyülték őket reggel háromnegyed nyolc és nyolc között, amikor a hálót rendezték és szellőztettek. Tényleg fütyültek, s még csúnyábbat is tettek, de a csúnyábbat nem hallották meg, csak a fütyülést. Amikor kitört a botrány, minden vizsgálóbizottság azt állította: a harmadik emeletről, a másodikos háló ablakából szólt a füttyszó. Pedig az utcához közelebbi másik szárnyon a negyedikesek is „kitettek” magukért. A legmagasabb szintig jutott el az ügy. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) megyei titkára, Rigó elvtárs tájékozódott először – egyébként nem volt rosszindulatú ember –, majd az ÁEH államtitkár-helyettese folytatott vizsgálatot. S érdekes, mindketten az épület harmadik emeleti részét nevezték meg, ahol a „botrány” történt. Igazolni ma sem tudom, de minden jel arra mutatott, valamilyen bolti lopás miatt tudták az egyik ott lakó másodikos gyereket behálózni.

– Az ügynek nem lett folytatása?


– Dehogynem! Igazgatóságom első évében egymást követték a gimnázium ellen irányuló koncepciós ügyek. Például: egyik diákunk egy Magyarországon tartózkodó külföldi magyar gyerekkel kirándult szünidőben, s véletlenül a csehszlovák határ közelébe tévedtek. Lefogták őket tiltott határátlépés kísérlete miatt, a ferencesek számlájára írva ezt. Rövid ideig gimnáziumunkban tanított egy volt növendékünk, aki állítólag az orosz nyelv ellen bujtogatott a diákok körében. Járt hozzánk egy amerikai magyar testvérpár, akik a New York-i magyar rádió adását odahaza felvették, s lejátszották a többieknek. Ez a hír is eljutott a rendőrségre. Azt is rovásunkra írták – évekkel később olvasták rám az ÁEH-ban –, hogy 1979-ben diákjaink közül öt gyerek Esztergommal szemben, a Csehszlovákiához tartozó Párkányban, a Simon Júda-vásár idején levizelte Lenin szobrát. Hiába mondtam, túl magasan áll a szobor az ilyen mutatványhoz… Mi történt valójában? A gyerekek besöröztek, s WC-re kellett menniük, de sehol nem találtak illemhelyet. Erre behúzódtak valamelyik bokor mögé. Amikor igazoltatták őket, kiderült, hogy ferences diákok, s ennyi elég volt. Kizsuppolták őket az országból, és a magyar rendőrségről kellett kihoznunk őket. 1984 nyarának végén bejött hozzám az egyik esztergomi bejáró fiú, s nagy nehezen kibökte: bajban van. Bevitték a rendőrségre, s a „munkásőrügyről” faggatták. Mivel tudták a rendőrök megfélemlíteni? Jó meleg nyár volt, s este a helybeli ifjúság lement fürdeni a Dunára, a fiúk és a lányok meztelenül mártóztak meg sötétedés után a vízben. Egy rendőr észrevette ezt, összeszedte a parton a ruhákat – aztán nála kellett mindenkinek igazolnia magát, amikor kijöttek a vízből, s csak utána kapták vissza az öltözéküket. Erről a gyerekről kiderült, hogy hozzánk jár. A rendőr jelentette, hogy a fürdőzők között volt egy ferences diák… s akkor már nem a helybeliek, hanem egy budapesti őrnagy hallgatta ki a fiút, akinek a családja semmit nem tudott erről. Az őrnagy azzal revolverezte a gyereket: ha a ferencesek megtudják, mibe keveredett, azonnal kirúgják. S részletesen kifaggatták a munkásőrök kifütyüléséről. Szegény gyerek bejáró volt, honnan tudhatta volna, mi történik a kollégiumban. Végül közölték vele: minthogy nem volt elég bőbeszédű, „javíthat”, szeptember 12-én a Széchenyi téren lévő kávéházban találkoznak vele legközelebb. (Ma már jól ismert az akkori belügyminisztériumnak ez a presszóbeszélgetéses eljárása.) A fiú megijedt ettől, s egyik közeli barátja lelki támogatásával ekkor keresett föl engem. Mit tegyek? Elmentem Lékai László bíboroshoz, s feltártam előtte: ilyen körülmények között lehetetlen a gyerekek biztonságáról – testi, szellemi és lelki fejlődéséről – gondoskodni. A bíboros figyelmesen végighallgatott, nem szólt semmit, de biztos, hogy lépéseket tett, mert ettől kezdve megszűntek az iskola elleni támadások. De az eltelt egy év alatt megőszültem.

– Ezek voltak a régi, ám hatásaiban még ma sem múló idők… Pál atya, milyennek látja a mostani magyar és európai valóságot?


– Sokat várok az új alaptörvénytől és az oktatási törvénytől, az etika, valamint a hittan bevezetésétől; az alaptörvény hangsúlyozza a család szükségességét és méltóságának megőrzését, ki meri mondani Isten nevét – sajnálom, hogy Jézus Krisztus neve nem szerepel benne, hiszen a kereszténység Jézus Krisztus nélkül elképzelhetetlen. De örüljünk annak, amit elértünk, s hogy a miniszterelnök ezt a szellemiséget képviseli. Európában mintha fölbomlott volna az élet természetes rendje. A brüsszeli és strasbourgi politikai megnyilatkozások annak bizonyítékai, hogy a személyes rossz – vagyis az ördög – itt van köztünk, s bizonyos emberek által feltúrja Európát.

– Képes-e Európa megújulni, vagy bukásra van ítélve?


– Emberi szemmel nincs kilátás, csak csoda, tehát a gondviselés segíthet. Nézzük a népesség pusztulását, a fehér ember hamarosan eltűnik Európából. Magyarországon elég végigmenni a falvakon, néhány idős embert és elhagyott, rogyadozó házakat látni… Az emberek lelkileg és erkölcsileg lepusztult állapotba kerültek. Aki még rendelkezik némi önkontrollal, látja, micsoda romlás ment végbe a lelkében. Elképesztő az egyneműek házasságáról hallani, meg hogy majd a gyerek dönti el, milyen nemű lesz… Emberségükből kivetkőzött emberek akarják az ilyen – látszólag csábító ideológiákba öltöztetett – irányzatokat letolni a torkunkon. Borzasztó… Ezért mondom, itt csak csoda segíthet. Az Úr Jézusnak csak tizenkét embere volt, s ennyi mégis elégnek bizonyult, hogy megtörténjék a csoda.
Fényképezte: Cser István