A szenvedés órája  Jn 12,20–33

Ezekben a döntő órákban, Jeruzsálemben Jézus kijelenti közeli megdicsőülését feltámadása által. Ahogyan az egyházatyák szerették mondani: a feltámadt ember Jézust az Atyaisten minden égi és földi hatalmasság fölé emelte. A megdicsőüléshez vezető út azonban Jézus szenvedése volt.

János elmondja, hogy amikor Jézus utoljára felmegy Jeruzsálembe, néhány istenfélő görög ember szeretne találkozni vele. Azt a két apostolt kérik fel kérésük közvetítőjéül, akik a vegyes lakosságú galileai Betszaidából származtak, és jól beszéltek görögül.
Jézus tudja, hogy halála és feltámadása által az egész emberiség minden nemzete Isten népévé, Krisztus misztikus testévé és a Szentlélek templomává lesz. De hogy ez megtörténjék, a földbe hullott búzaszemnek előbb meg kell halnia. Vagyis Jézus szenvedése és kereszthalála által jut el a szeretet felülmúlhatatlan csúcspontjára. Hiszen „senkinek sincs nagyobb szeretete, mint annak, aki életét adja barátaiért”, sőt még ellenségeiért is.

Emberileg szólva Jézus megtehette volna, hogy a görögök barátságát felhasználva az ő védelmükben elhagyja Jeruzsálemet, Görögországba költözik, és ott békésen éli tovább az életét. De Jézus tudja, hogy nem ez az ő útja. Élete nem egy bölcs filozófus békés pályája, hanem az Isten túlontúl nagy szeretetének drámája. Ezért csak az őrzi meg életét az örök életre, aki kész szeretetből feláldozni azt másokért.

Jézus számára sem volt ez könnyű. János evangéliuma ugyan nem írja le Jézus agóniáját a Getszemáni-kertben, de a „most megrendült a lelkem” szavak erre utalnak. Ahogy ott a kertben Jézus remegve és gyötrődve elfogadta az Atya akarata iránti engedelmességet, úgy itt, János evangéliumában is kijelenti, hogy a szenvedés órájának elfogadása egész életének célja. Ezt erősíti meg az égből hangzó isteni szózat is.

Jézus következő két kijelentése az egész evangéliumi történet csúcspontja. „A világ fejedelme (vagyis a sátán) kivettetik.” Nem uralkodik már a gonoszság a világon. Jézus felmagasztalása által Isten végérvényesen legyőzi a sátánt. És: „Én pedig, ha majd felmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” A „felmagasztaltatom” (szó szerint fordítva: „felemeltetem”) kifejezés szándékoltan két dolgot jelent: Jézus felemelését a kereszt szégyenfájára és Jézus felemeltetését „az Atya jobbjára”. Ő meghalt mindenkiért és feltámadt mindenkiért. Ezért lett a világ üdvözítője és „mindenek Ura” (ApCsel 10,36).