Jézus ezzel a világban élő keresztény ember profilját rajzolja meg. Szüntelenül figyelmesnek kell lennünk az „idők jeleire”, a körülöttünk élő emberekre. Ez azt is jelenti, hogy komolyan vesszük aggodalmaikat, szükségleteiket, félelmeiket, de örömeiket, vágyaikat és álmaikat is. Nem véletlenül figyelmeztet Péter apostol: „Figyelmesebben, szívből szeressétek egymást” (1Pét 1,22). Mindazonáltal nem lehetünk csak szemlélők. Tevőlegesen szeretőkké is kell válnunk, olyanokká, akik felismerve a valóságot, annak megoldásra váró helyzeteit, képesek felkutatni a legcsekélyebb, legapróbb lehetőségeket is. Cselekvő életünk fogja hitelesíteni hívő mivoltunkat: „Van köztetek bölcs és értelmes ember? Azt a helyes életmódból fakadó, szelíd bölcsességben végbevitt cselekedetei bizonyítsák” (Jak 3,13).
Egészen egyszerű, kézenfekvő igazságok ezek, mégis fontos újra elmélkednünk róluk. Ferenc pápa joggal írja: „Minden keresztény személy és közösség arra hivatott, hogy Isten eszköze legyen a szegények felszabadítására és támogatására, oly módon, hogy teljesen beépülhessenek a társadalomba; ez azt feltételezi, hogy tanulékonyak és figyelmesek legyünk a szegények kiáltásának meghallására és megsegítésükre” (EG 187). Jézus ma is nógat minket: halljuk meg a másik kiáltását, vegyük észre szükségét, érezzük át nehézségeit! Éhezik a test, de éhezik a lélek is, s mi olykor inkább ítélkezünk, megszólunk, felsőbbrendűen moralizálunk, s nem rendülünk meg a másik ember előtt. Hiszen még a leggazdagabb is szomjazhat, a legtökéletesebb testi állapotú is lehet beteg – csak túl kell látni a felszínen, hogy megérezzük, megérintsük az ember szívét.
Lehet, hogy csodát nem tudunk tenni. Cselekedeteink csak „csöppnyiek” az óceánban. Ám – Kalkuttai Teréz szavával – ha nem tennénk meg, amit megtehetünk, éppen ez a csepp hiányozna az óceánból. Hisz lehet, hogy csak öt kenyerünk és két halunk van. De ki tudja? Talán pont ezek által lakik majd jól több ezer ember…
