Az átrajzolt Benyovszky

Fotó: Libri

 

Jean-Christophe Rufin francia író Benyovszky Móricról, a Madagaszkár szigetét kolonizáló, és ott királlyá tett magyar főúrról írt történelmi regényt Vad tengereken címmel. A hatvanhat éves szerző, aki orvos és diplomata is, kizárólag történelmi forrásokra támaszkodott, amikor megrajzolta XVIII. századi hőse alakját, akinek emlékét egyébként még a világ túl­felén is őrzik. Rufinnel a budapesti Francia Intézetben beszélgettünk a királyról, írói trükkökről, akadémiai légkörről.

Történelmi regénye a XXVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve, a Libri gondozásában jelent meg magyar nyelven. Hol találkozott először Benyovszky Móric gróf alakjával?

– Először a francia nyelven lejegyzett, eredetileg az Egyesült Királyságban kiadott emlékirataival ismerkedtem, húsz évvel ezelőtt, amikor egy francia–lengyel kiadó újra megjelentette őket. Egészen pontosan fogalmazva: a krakkói könyvvásáron kaptam meg a kötetet egy francia–svájci kiadótól.

Fellapozta a magyar és lengyel származású főnemes Jókai Mór által regényessé formált, a XIX. század legvégén előbb hírlapban, majd négy kötetben publikált önéletrajzát?

– Egyetlen fiktív művet sem olvastam Benyovszkyról, egyetlen televíziós sorozattal vagy játékfilmmel sem tettem kivételt. A Vad tengereken megírásához kizárólag történelmi dokumentumokat használtam fel, mert nem akartam, hogy egy, az enyémtől eltérő nézőpont befolyásolja a Benyovszky-értelmezésemet.

Még ha a feljegyzései és a francia udvarnak küldött jelentései közül több túlélte is az elmúlt két évszázadot, tudvalevő, hogy kevés történelmi adat maradt fenn Benyovszky Móric életéről. Jól sejtem, hogy a regényíró számára szerencsés helyzet volt az, hogy a művének középpontjába állított alak élete nem egy keresztül-kasul feldolgozott életút?

– Benyovszky gróf életével kincses­lá­dára leltem. Regényíróként hatalmas öröm volt, hogy olyan történelmi személyiségnek az életét dolgozhatom fel, akiről viszonylag keveset tudunk. Szeretem magam feltérképezni az adott kort, a körülményeket, a feljegyzéseket, de az igazi öröm mégiscsak az, hogy mivel a figura legbelső gondolatait – például azt, milyen volt a gyermekkora, mit érzett fiatal kamaszként – nem ismerhetjük, magam tölthettem ki a hiányzó részeket. A Vad tengereken esetében nagy volt az írói szabadságom, kedvemre alakíthattam a történetet, felépíthettem a saját Benyovszky Mó­ricomat.

Regényében Benyov­sz­ky alakját rokonszenvesebbnek, empatikusabb­­­nak, már-már idealistábbnak ábrázolja annál, amilyen valójában lehetett. Elvégre a történetírás úgy tartja, hogy önérdek által vezérelt kalandor volt. Ilyen írói turpisságokra van szükség egy sikeres regényhez?

– Inkább arról van szó, hogy ha az író regényt ír, meglehetősen hosszú időt kénytelen eltölteni  a szereplőivel. És az ember alapvetően nem szívesen időzik hosszan kellemetlen alakokkal, ezért kénytelen-kelletlen a magam képére formáltam. Nem életrajzot írtam (azt már más megtette előttem), hanem regényt. Szóval, a legfőbb szempontom az volt, hogy szívesen töltsek vele időt, ha már a hősömmé emeltem.

Azt a naiv kérdést föl sem teszem, hogy tulajdonképpen ki lehetett az a fickó, aki 1774-ben gyarmatosította Madagaszkár szigetét. Viszont tudvalevő, hogy a különböző jelentéseiben úgy írja le a tevékenységét, mintha azokat XV. Lajos francia király megbízásából, Franciaország érdekében hajtaná végre. Visszaemlékezéseiben ugyan­­akkor az autonóm felfedező és az uralkodó jelenik meg. Éppen emiatt az aspektus miatt számos történész, aki tudja, hogy madagaszkári kormányzása hírből sem hasonlatos az általa elmesélt feudális királysághoz, Münchhausen báróhoz hasonlítja Benyovszkyt. A XXI. század hajnalára túlsúlyba kerültek volna a negatív értékítéletek?

– Nehéz megfogalmazni, hogy milyen utazó, felfedező, kalandor, király és emlékíró lehetett a gróf. A tisztánlátásnak gátat szab, hogy a gyarmatosítással foglalkozó történészek körében nagyon sok a negatív értelmezés: többen is hazudozónak állítják be. Az én megítélésem szerint azonban ennél összetettebb a dolog. Nyilván a saját emlékiratait nem szabad készpénznek venni, elvégre nemcsak a közlésvágy hajtotta, pénzt is akart keresni velük. Másrészről pedig ki az a bolond, aki rossz fényben akarná feltüntetni magát? Azt hiszem, akkor járunk közel a valósághoz, ha azt gondoljuk róla: pragmatikus ember volt, aki az élete során sokat változott. Madagaszkár szigetére úgy érkezett, mint francia gyarmatosító, s aztán úgymond megtért, mert őszintén az afrikaiak védelmére kelt. A helyiek pedig honorálták a segítő szándékát; az utolsó partra szállása alkalmával elé mentek, hogy fogadják, bíztak benne, a széltől is óvták.

Az indiai-óceáni szigetországban alig maradt valami a Benyovszky által építtetett erődökből. Hova tűnhettek a mindössze kétszázötven évvel ezelőtt emelt falak, erődítmények?

– Az idővel és a természettel való ádáz küzdelem jó részüket fölemésztette. A madagaszkári partvidék nagyon gyorsan változik. Ott időről időre ciklonok söpörnek végig. Amikor arra jártam, egy algafarmon laktam, de két héttel a távozásom után jött egy ciklon, ami az egészet elpusztította; egykori szállásomból nem maradt semmi. Leginkább ezzel magyarázható, hogy nem­igen vannak látható nyomai azoknak az épületeknek, amelyeket Benyovszky vagy a kortársai építtettek. Ráadásul eltelt az a bizonyos kétszáz év, amelyből az utolsó évtizedek sem voltak felhőtlenül békések. Tíz évvel ezelőtt például az ellenzékhez lojális lázadó katonák fegyvert ropogtatva behatoltak az antananarivói elnöki palotába. Egyébként él kint egy francia és egy lengyel kutató, akik másfél évvel ezelőtt publikálták a felfedezéseiket. A helybeli feleségével él a szigeten egy német is, ő ágyúkat talált. A kisebbet lefotóztam, és megnéztem a másikat is, amit a garázsában tart. Sok minden megőrződött a magyar missziók idejéből. Az a Madagaszkáron megtekinthető, nagy alakú térkép, amely a part változásait mutatja, történetesen magyar nyelvű.

Főhősének regénybeli felesége, Afanázia feminista beállítottságú alaknak tűnik. Már csak az alapján is, hogy a kor nemesi köreiben sokáig rebellisnek számító, felvilágosult szerzők műveit olvassa. Tudatosan igyekszik meglovagolni a manapság divatos nőirodalom hullámait azzal, hogy művében érvényre juttatja a feminista jegyeket? Vagy arról lenne szó, hogy jóval több máshogyan gondolkodó asszony élt a reformkor előtt, mint hisszük?

– Ez a kérdés gyakorta előkerül azóta, hogy két évvel ezelőtt a regényemet kiadta a százéves múltra visszatekintő Gallimard kiadóház. A válaszom pedig mindig az, hogy nem szabad elfelejteni, Afanázia regénybeli alakja két különböző nőalakból van összegyúrva. Az egyik egy orosz nő, aki merészebb volt, mint kortársai. Saját döntéseket hozott, apjával, vagyis az oroszokkal szemben támogatott egy ellenséges foglyot, önálló volt, és felszabadult. A regénybeli alak megformálásában szerepet játszó másik nő a magyar feleség, aki szintén távol áll attól, hogy egy, pusztán a férje parancsainak és szeszélyeinek kiszolgáltatott nő legyen. Ő elfogadja a férje életét, követi jóban-rosszban, mellette áll a küzdelmeiben, s ha úgy adódik, arra is hajlandó, hogy a homokban aludjon miatta. Nem a divatot követve formáltam ilyenné Afa­náziát. Inkább arról van szó, hogy már az 1700-as évek közepén is akadtak nők, akik szabadabban gondolkodtak, mint  legtöbb asszonytársuk.

Az Instagram-profiljából kitűnik, Ön is regényes életet él: Emmanuel Macron francia elnök beszédét előkelő helyről hallgatta, honfi- és írótársai közül Thomas B. Reverdy és Florian Zeller is gyakorta feltűnik a környezetében, s mindemellett rengeteget utazik. Lát hasonlóságot Benyovszky alakja és saját maga között?

– Valóban sokat utazom, de alapvetően a hegyre föl, hegyről le jellegű utak motiválnak, ugyanis a hegymászás a hobbim. Nem vélek felfedezni különösebb hasonlóságot a magam, illetve Benyovszky alakja között. Persze sokfelé járok, sokakkal találkozom, de nem élek olyan veszélyes életet, mint ő, és nem is szeretnék. Egyébként jó, hogy említi az Instagramot, mert valóban aktív vagyok ezen a képfeltöltő közösségi oldalon, sőt, ha mondja a nevét, azonnal követni kezdem Önt is.

Tagja az Orvosok Határok Nélkül civil segélyszervezetnek, az éhezés felszámolásáért küzdő Action Against Hunger szervezetnek pedig az elnöke. Ugyanakkor rendes tagja a Francia Íróakadémiának is. Franciaországban egészen más kapcsolatban áll egymással a művészet és az állam, mint Magyarországon. Az akadémia évszázados múltra visszatekintő, kanonizált intézmény, amelyet az állam támogat. Összeegyeztethető az állami pénzforrás és az autonóm művészet?

– Nincsenek erkölcsi kételyeink. Nálunk az akadémia nagyon más formáció, mint számos európai országban. Franciaországban nem szovjet típusú az akadémia. A tagok szimbolikus missziót látnak el, gyakorlatilag ingyen, hiszen átlagosan havi száz eurót kapnak a munkájukért. A működése is alapvetően hagyományalapú: a Francia Akadémiát 1634-ben hozták létre, s a testület irányelvei, szabályzata azóta sem változott. A negyven író tag hetente összegyűlik, megvitatják, mit olvastak, ami éppen lázban tartja az irodalmi közéletet.

Magyarországon gyakorta éles támadásoknak vannak kitéve a kormányközeli, illetve jelentős állami támogatásban részesülő írószervezetek, csoportosulások, könyvkiadók. A Francia Akadémia miként őrizte meg a függetlenségét?

– Többek között a saját hibáiból tanulva, mert azért akadt olyan időszak, amikor nem tudott autonóm maradni. Öt államfő is tagja volt a testületnek; a legkellemetlenebb helyzet akkor állt elő, amikor a II. világháború alatt Pétain marsall, a Vichy-Franciaország köztársasági elnöke is tag lett. Egyébként a Francia Akadémia tagjainak hagyományos feladata az, hogy a francia nyelvet alkalmassá tegyék a tudományok és művészetek művelésére. A tevékenységünknek igazából nincs politikai színezete. Amikor az akadémia megalakult, a francia valamelyest kisebbségi használatú nyelvnek mutatkozott, a latin és az olasz kiszorította. A testület munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy gazdagabbá válhatott az anyanyelvünk. Mellesleg vannak elismeréseink, amelyekkel a francia nyelvű alkotókat bátorítjuk, évente négy-öt alkalommal pedig bizonyos ceremoniális eseményeken, díjátadásokon veszünk részt. Ilyenkor a félezer éve változatlan, hagyományos öltözetünket vesszük magunkra. De az államnak nem tartozunk semmivel, ezt leszögezem. És szerintem ez helyén is van így.

A Vad tengereken többek között spanyolul és lengyelül is megjelent, és készül a szlovák fordítás. Mivel Benyovszkyhoz a lengyelek és a szlovákok is kötődnek, számukra is érdekes lehet az élettörténete. De vajon a déli népeket is foglalkoztatja egy kétszáz éve halott magyar–lengyel utazó sorsa?

– A spanyolok valószínűleg nagyon szeretik a pikareszk regényeket, elvégre Alemán, De Quevedo és Cervantes volt a műfaj úttörője. Benyovszkyé pedig mégiscsak különleges emberi sors volt, amely nem csak a kelet-közép-európaiaknak fontos. Gyarmatosításai ugyan­is az európai történelem egy meghatározó szakaszában történtek, ennélfogva univerzális alak. Sokan nem tudják, de Amerikában is van Benyovsz­ky-társaság.

A Benyovszky Nemzeti Bizottság és a Magyar Benyovszky Társaság pedig éppen regényének magyar bemutatása alkalmából ismerte el az Ön munkásságát. Mit jelent Önnek ez az újabb kitüntetés?

– Megtisztelve érzem magam, és örülök, hogy a munkám árnyalhatta azt a képet, ami az emberekben Benyovszkyról él. Mellesleg tudom, hogy Magyarországon fontos Benyovszky emléke, itt a születésének és a halálának az évfordulójáról is rendszeresen megemlékeznek.