Éppen száz évvel ezelőtt, 1919. január 27-én, mindössze 41 évesen hunyt el a XX. század és minden idők egyik legnagyobb magyar költője, Ady Endre. Lackfi János költővel, íróval néztünk szét a mai magyar ugaron, hogy terem-e még babér Adynak. Arról is beszélgettünk, hogy mit tanulhatunk az Istenben hitetlenül hívő géniusztól.
Önhöz, aki már középiskolás korában Ady-buildingezett, ha jól sejtem, közel állnak Ady Endre költeményei. Mit jelentett ez a lelki-testi edzés akkoriban?
– Kamaszkori Ady-buildingezéseim során gyúrtam ki magam a költői pályára. Vagyis azzal párhuzamosan, hogy terméskövekkel bodybuildingeztem a kertben, nagy magyar költőktől tanultam verseket, hogy legyen irodalmi erőnlétem. E költők közül Ady csupán az egyik volt, de kétségkívül elképesztően fontos. A közmondásosan zsörtölődő, idős Füst Milán egyszer állítólag így fakadt ki: „Ady, eh…, van öt verse!”. Majd eltöprengett: „De kinek van még öt verse?” Kosztolányi indulatos tanulmányban támadta Adyt, nem túl ízlésesen a halála után. Ellenben bizonyos dolgokban igaza volt; kipellengérezte azt, amit Lator tanár úr Ady „ordas, zsíros modorának” nevez. Amiből szörnyű rossz versek is születtek, de zseniálisak is. A karakteres Ady-hang kiirthatatlan a nyelvünkből. Ott zümmög benne a „füstösek, furcsák, búsak, bíborak”, a „vijjogva, sírva, kergetőzve”, a „láncolt lelkei riadoznak”, a „minden egész eltörött”, az „ellovan”, a „fülembe forró ólmot öntsetek”, az „ős, buja földön dudva, muhar”. Ezek Stonehenge-kőtömbök, nincs mese, barbáran ódonak és barbáran modernek, bitang súlyuk, hatásuk van. Egyszer egy Ady-kerekasztal alkalmával Fráter Zoltán megkérdezte többünktől, akkor ifjonti költőktől, hogy mit irigylünk Adytól. Viccelődtünk, hogy a vérbaját biztosan nem, próbáltunk megbirkózni a kérdéssel. A nagyszerű Kemény István viszont nemes egyszerűséggel csak annyit felelt: a verseit. Hát, igen…
Ady, a modern magyar líra fenegyereke, tud-e elég modern lenni a mai posztmodern, agyontechnicizált korban? Meg tud-e szólítani minket?
– A mi nemzedékünket biztosan, hiszen ott zúg bennünk a hangja, amely még régen, az analóg világban költözött be az agyunkba. Az újabb nemzedéknek viszont át kell fogalmazni Adyt, pontosan úgy, ahogyan az Írás szerint „a családapa kincseiből régit és újat vesz elő”. Nagyon modern benne, hogy igen jó marketingérzéke volt, az elsők között árultatta a fényképeit papírboltokban. Legendáját, vagy ahogyan ma mondanánk, brandjét is építgette. Egy körúti kocsma volt a főhadiszállása, hívei körüldongták, és szállították az irodalmi pletykákat, amelyekre ő mindig vehemensen reagált. Az imidzs kedvéért eljátszotta, hogy hajnali 11-kor, karikás szemekkel lement a kávéházba, tollat, kalamárist kért, és arisztokratikusan töprengés után papírra rótta, hogy: „Párizsba tegnap… beszökött”… mi is? „az ősz”. Majd minden változtatás nélkül, azon forrón küldte is a verset valamelyik napilapnak, s a kifutófiú hozta érte a pénzt. Igen ám, de Hatvany Lajos báró, Hadybandy rajongója és mecénása, lefizette Ady hotelében a szobalányt, aki a költő távozása után megtalálta a szemeteskosárban az éjszaka összevissza tépett-karistolt negyven kéziratot. Vagyis a költő ragaszkodott a romantikus látszathoz, hogy neki égi hang diktál, és nem kell javítania. Miközben, mint mindenki más, ő is keresztbe-kasul toldozgatta a szövegeit. Szóval Ady habitusa divatba hozható, de nyilván az a legfontosabb, hogy szövegeinek brutálisan örvénylő természeti erejét megtapasztalják a mai diákok is.
Ady a közelmúltban egy kisebb kultúrkampf hőse lett. A Magyar Időkben 2018 októberében megjelent cikkében Vastag Andrea azt olvasta a fejére, hogy nem volt eléggé keresztény, sőt, a baloldal készpénzen megvásárolta. Ő sem vitatta Ady kimagasló voltát, csak szerinte nem kellene ma futtatnia a kultúrpolitikának. Egy száz évvel ezelőtt elhunyt művésznél, főleg ha költő, tényleg ennyire fontos, hogy milyen politikai beállítottságú volt, vagy az, hogy emberileg mennyire volt példa?
– Egy régi latin mondás szerint: „Írj úgy, mint a jó írók, élj úgy, mint a jó emberek.” Abszintvedeléstől, nemi betegségtől még senki sem lett művészebb. Legfeljebb annak látszott. Ugyanígy az erényesség sem váltható át irodalmi valutára. Kiváló emberek írnak pocsék minőségű dolgokat, és rettenetes természetű írók munkálkodnak remekül. Szerencsére akadnak olyan alkotók is, akik emberileg is nagyot teljesítenek. Irodalmi lobbiharcok viszont mindig voltak és lesznek; sosem túl gusztusosak, igaz, ebben is vannak fokozatok. Hogy Ady szabadkőműves volt-e, kommunista volt-e, vagy mennyire volt Grál-lovag, az nem takargatnivaló, érdemes utánanyomozni. De mindez azért érdekes, mert költőként rettentő töményen mondott ki fontos dolgokat. Például nagyon jól mulat az ember, amikor Adynak azt a levelét olvassa, amelyben Zichy kultuszminisztertől egy nagyobb pénzösszeget kunyerál, az életrajzból tudhatóan azért, hogy leruccanhasson Lédához Monte Carlóba. Mármost ez tényleg olyan igény, ami nélkül nincs költészet, nem? Ám a miniszternek nem ezt írja, hanem bekezdésenként radikálisan stílust váltva hol gyomorforgatóan alázatoskodik, hol gőgösen hangsúlyozza saját nagyszerűségét, hol próbál racionálisan érvelni, hol meg vénasszonyosan nyafog. Mindez emberi és szerethető, de persze én nem írnék ilyen levelet egy miniszternek. Nem azért, mert jobb vagyok Adynál, hanem csak mert mások a gyengeségeim. Ha lehet, semmilyen levelet sem írnék miniszternek. Ady életműve alapkő. Szét lehet cibálni, be lehet építeni valami irodalompolitikai épületbe, úgy, ahogyan megtette ezt a szocialista rendszer is, noha a költő azért nem volt az a virtigli munkásmozgalmi példakép. De sokat veszít teljességéből az Ady-arc, ha elsikáljuk vagy démonizáljuk egy-két karaktervonását, a többit pedig figyelmen kívül hagyjuk. Lehet a magasba köpködni, a magasság nem köp vissza, de amit felküldünk, az többnyire visszaérkezik.
Ady igencsak öntörvényű ember volt. A Sion-hegy alatt című versében egyenesen „az életben kárhozott”-nak aposztrofálja magát. Mégis azt hiszem, a legistenfélőbb ember is sokat tanulhat tőle, ami istenkapcsolatának személyességét illeti. Ön mit gondol erről?
– Ez alapvető. Ha nem veszem emberszámba Istent, ha nem engedem közel magamhoz, akkor félő, hogy a vallásosságom pusztán szép szokás marad. Tudom, mert így éltem évtizedekig. Kicsit olyan ez, mintha egy posztert nézegetnék túrázás helyett; az igazi mélységek, magasságok, szédületek, ámulatok így könnyen kimaradnak. Pompás látvány, ha ott a Mont Blanc az ember nappalijában, kilapítva. De teljesen más élmény akár csak a Pilis dombjait megmászni vízhólyagok, izzadás, izomfáradság árán. Igazából olyan ez, mint a bor: lehet róla nagy garral beszélni, hogy így a tanninok, meg úgy a savkarakter meg a füstös alkonyi gyümölcsösség, de azért a kóstolás az igazi. Mennyiféle Isten–ember viszonyt találunk Adynál, mennyi segítséget elfáradásainkban! Ki nem viaskodott még Isten szándékai ellen? És ki nem kérte: „Istenem földben, fűben, kőben, / Ne bántsuk egymást mostanában: / Sokat járok a temetőben”? Ki nem tapasztalta meg mélypontjain ezt a majdnem csupaszon érzelmes kegyelmet: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten”? Hányan éljük meg időnként az ürességet, és vágyakozunk a teljességre: „Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, / Utam: a nagy Nihil, a Semmi, / A sorsom: menni, menni, menni / S az álmom: az Isten”? Hányszor kiáltunk a mélységből felfelé: „Elvesztetted szegény, kóbor magadat: / Ha szabad: segítsen az Isten”? Melyikünk nem érzett még „Isten-szagot”? És hányszor várjuk, hogy az öreg Úr „bekönnyezze az arcunkat”? Adynál megvannak az Isten-ölelés, a teljesség pillanatai, a vezeklő térdre esések, a dacos viták („ellenségünk az Isten”), a gőgösködések, minden olyasmi, amit az emmauszi úton napról napra átél az ember. Be lehet íratni Adyt hittanórára, és jámbor ministránst faragni belőle, de minek? Így, csapzottan, tépetten, dühösen többet segíthet. Mert azért a ministránsfiúk is kiszaladnak a templomból, meghógolyózzák a buszokat, elfüstölnek titokban egy cigarettát, udvarolnak gátlástalanul. A kétségbeesések, veszteségek, sebek, hiányok, sikertelenségek is kijutnak mindannyiunknak. Maga Jézus is átment ezeken a siralomvölgyeken.
Az Irodalmi Jelen felkérésére első körben Ön és Zsille Gábor írt verset Ady emlékére. Mit tartott fontosnak beemelni a művébe, hogy felidézze a száz évvel ezelőtt elhunyt költőt?
– Leginkább A Sion-hegy alatt döbbenetes emberközelségére építettem. Ady egy csavargó vagy egy öreg sekrestyés figurájába olvasztja bele Isten-figuráját. Ahogy Móra Ferencnél Küsmödi bácsi, ahogy mindannyiunk életből kifelé ballagó nagypapája hordoz valamit abból az időtlenségből, bölcsességből, megfáradtságból, amit odagondolok a mindent látott Világteremtő karakterébe. Isten ennél nyilvánvalóan sokkal több, színesebb, emberfelettibb valóság. Ám ezt a megroskadt, összeaszalódott, tömény emberi elfogadást is megtapasztalhatom, ha oda tudok dőlni az Úr szárnyának árnyékába. Azt a döbbenetes felismerést is beleszőttem a versbe, hogy napjainkban Isten gyakorlatilag hajléktalan, hiszen a jeruzsálemi templom fizikai újjáépítése lehetetlennek tűnik az aktuális politikai helyzetben. Tudom, hogy vehetjük lelki-szellemi, átvitt értelemben is a templom újjáépítését, de Isten a földi valóságban is gondolkodik. És még egy hátborzongató szál került ebbe az emlékező szövegbe: hogy Isten titokban szépen, módszeresen építgeti az élő kövekből összeálló templomot országa örököseiből, vagyis belőlünk, hívő zsidókból és hívő keresztényekből, akik oly nehezen értjük meg egymást. Botladozunk itt lenn a sárban, de a felfelé zuhanás, a „függőleges labirintus” (hogy Pilinszkyt is ideidézzem) már formálódik, bennünk és általunk. Adysan borongós napjainkban érdemes átforrósodó szívvel emlékezni ezekre az ígéretekre.
