Fotó: Thaler Tamás
Közel négy évtizedet várt Budapest-Újpalota lakossága az 1970-es évek elején létrejött mintalakótelep templomának megépítésére. A terület egyházilag Pestújhelyhez tartozott. Márton Mihály plébános a hívek igényét felismerve szorgalmazta a templomépítést. Az emberek már régóta gyűjtöttek arra, hogy templomuk épülhessen. 1993-ben született meg az elhatározás, de még jó tíz évet kellett várni a megvalósulásra. Az itt élők, az egyházmegye és az önkormányzat összefogásával 2006-ban kezdődött meg az építkezés.
Az alapkőletételt Erdő Péter bíborossal ünnepelte a közösség, még ugyanebben az évben. 2008. december 19-én szólaltak meg a templom harangjai, és december 27-én a bíboros Urunk színeváltozása és Boldog Salkaházi Sára tiszteletére felszentelte az elkészült épületet. A szertartáson Bábel Balázs érsek, Udvardy György és Székely János – akkor még esztergom-budapesti segédpüspökök – koncelebrált.
Az újpalotai toronyházak és sávházak, valamint a kisvárosi kertes házak ölelésében épült fel a Kruppa Gábor tervezte templom és közösségi ház. A tízemeletesek között szerénynek tűnhet a templom hat emelet magas épülete, de a kisvárosi és a panelházas övezet határán monumentálisnak hat.
Repcsik Gyula plébános a felszenteléskor így fogalmazott: A templom és a plébánia hivatása a közösségformálás. A mintegy 40 ezres lélekszámú lakótelepen, ahol az elszegényedés, az elöregedés és az atomizálódás kiáltó gondot jelent, közösségi teret kell teremteni, ez a missziónk.
Az építész több, különböző méretű, egybenyitható termet és tágas udvart alakított ki a tervezés során, s emellett igyekezett hangsúlyozni Isten házának nyitottságát, fénnyel telítettségét, befogadókészségét.
A tizedik évfordulóra megtelt a templom nagy belső tere. Ünnepelni jött a közösség. Erdő Péter mellett Repcsik Gyula plébános és számos pap testvér koncelebrált.
Szentbeszédében a bíboros a következőket mondta: Öröm látni, hogy a hívő közösség magáénak érzi ezt a szent helyet. Öröm megtapasztalni, hogy ez az épület valóban az imádság háza lett. Amikor katolikus templomot szentelünk, s amikor ellátogatunk ide, mindig eszünkbe jut az utolsó vacsora helye, az a bizonyos emeleti terem, ahol Jézus először mondta a megtört kenyérről: „vegyétek és egyétek, ez az én testem”. Ám tudjuk, hogy templomaink nem csak egy tucat emberből álló asztaltársaság befogadására szolgálnak, hanem arra, hogy a nyilvános, hivatalos istentiszteletek helyszínei legyenek. A keresztény templom ugyanis utóda a jeruzsálemi templomnak, ahol áldozatokat mutattak be az egész népért. Jézus kereszthalála pedig valódi engesztelő- áldozat volt. Ha az utolsó vacsora jelenvalóvá válik a szentmisében, akkor súlyuk van azoknak a jézusi szavaknak is, amelyek a kenyér és a bor felett hangzanak el: „Ez az én testem, mely értetek adatik”; „Ez az én vérem, amely kiontatik a bűnök bocsánatára”. Jézus nem egyszerűen a testét és a vérét adja nekünk, hanem áldozatul bemutatott testét és vérét. Ez az az egyetlen és végtelen értékű áldozat minden más áldozat helyébe lép.
Erdő Péter bíboros a beszédében rámutatott, hogy az Újszövetség Krisztus testének nevezi az Egyházat, s egyúttal lelki háznak is, vagyis Isten templomának. Templomainknak tehát titokzatos értékük van, amely nem csupán a falakban, hanem a közöttük egybegyűlő közösségben is rejlik. Diocletianus császár uralkodása idején, az egész Római Birodalomra kiterjedő keresztényüldözés során elkobozták, lerombolták a keresztény templomokat. Így akarták kitörölni a köztudatból a kereszténység jelenlétét, és megakadályozni, hogy egybegyűljön az egyházi közösség.
A Boldog Salkaházi Sára-templom tíz évvel ezelőtt egy, az önkormányzattól kapott területen épülhetett fel az emberi igyekezetnek és a Mindenható segítségének köszönhetően. A gondviselés teremtette meg a lehetőségeket az építkezéshez, és Isten oltotta az itt élők szívébe a vágyat a saját templom után.
A gondviselés ma is megmutatja feladatainkat. Amikor Boldog Salkaházi Sára Krisztusnak ajánlotta az életét, hamarosan az üldözöttekben kellett meglátnia az Üdvözítő arcát. „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” – mondta Jézus. És Sára testvér megtette, ami tőle telt. Szállást, élelmet, búvóhelyet adott a rászorulóknak. A nagy szembesítés pillanatában pedig tudatosan vállalt szeretetből odaadta az életét is. S aztán eljött a csend ideje, a hosszú, évtizedekig tartó hallgatásé. Végül azonban, ami a rejtekben történt, nyilvánosságra került. 2006-ban Budapesten boldoggá avatták Sára testvért. Ez a felejthetetlen este az emlékezet megtisztításának alkalma, a hit és a szeretet ünnepélyes pillanata volt.
Amikor ma ellátogatunk a Boldog Salkaházi Sára tiszteletére szentelt templomba, kérjük a gondviselő Istent, hogy életünk minden egyes napján mutassa meg nekünk, mivel fejezhetjük ki szeretetünket iránta és a rászoruló emberek iránt. Kérjük, adja meg az erőt is ahhoz, hogy amit felismertünk, azt teljes szívvel, halogatás nélkül megtegyük.
Az ünneplés a szentmise után szeretetvendégséggel folytatódott. Repcsik Gyula plébánossal az eltelt tíz évről beszélgettünk.
A célunk megvalósult: a templomhoz tartozó plébánia a közösség otthona, ahol számos program valósulhat meg. A közelmúltban például kulturális triduumot, játékesteket, koncerteket, irodalmi délutánokat tartottunk a közösségi helyiségekben. A plébánián stabilan működik a Szent Pióról elnevezett karitászcsoport, a férfi- és a női kör, az ifjúsági közösség és a szentmiséken szolgáló két énekkar – mondta Gyula atya, aki említést tett a nehézségeikről is. A lakótelep a legtöbb fiatal család számára csak átmeneti lakhatási lehetőséget jelent, az itt élők hosszú távon máshol képzelik el a jövőjüket. Amint lehet, elköltöznek ezekből a kényelmes, de személytelen lakásokból. A plébános úgy véli, a pasztorációban a legfontosabb a személyes megszólítás és a személyre szabott figyelem. Ennek gyümölcseként jött létre az a jó hangulatú közösség, amely a szentelés jubileumának napján is betöltötte a közösségi termeket.
