Augusztus 1-jén tette közzé a Hittani Kongregáció azt a leiratot, melyben A Katolikus Egyház Katekizmusának a halálbüntetésről szóló, 2267. pontját értelmezi újra. Ez egy érzékeny témakör, s néhány teológusi szempont fontos lehet a Katolikus Egyház gondolkodásának megértéséhez. A teológusok hivatása ugyanis, hogy előzetesen segítsék a Tanítóhivatalt az újabb dokumentumok elkészítésében, utólagosan pedig azok magyarázásában – de semmiképpen nem dolguk Ferenc pápát és a Tanítóhivatalt nyilvánosan bírálni, s főleg nem igényelhetnek maguknak ugyanolyan tekintélyt.
Örök és változó rész az erkölcsi ítéletben
A halálbüntetés teológiai megítélése egy erkölcsi kérdés. Alapvetően tudni kell, hogy az erkölcsteológia tanítása a változatlan örök igazságot ülteti át a változó világ nyersanyagába. A morális ítéletekben ezért sokszor van egy változatlan és változó rész. Változatlanul védjük pl. a személyes méltóság, a szeretet, az igazság értékét, de folyamatosan keressük annak megfelelő történelmi alkalmazását. A morálteológia egyszerre radikális (az alapértékek védelmében) és egyszerre történelmi (az idők jeleire figyel), ezért rendkívül nehéz az erkölcsteológiát jól művelni. Szó sincs arról, hogy Ferenc pápa megváltoztatja a Katolikus Egyház hitét, vagy eltérne az igaz hittől, amikor a katekizmust pontosítja, hanem éppen ezáltal teljesíti feladatát mint az Igazság tanítómestere. Az Egyház az egyszer ajándékba kapott hitletétemény örök igazságait őrzi, és törekszik arra, hogy egyre jobban beletestesítse e világba. A hitletéteményhez biztosan nem tartozik a halálbüntetés, de a személyes méltóság értéke és a kiengesztelődés igénye sokkal közelebb van a hitletétemény szívéhez. Sok jó példát lehetne felhozni: Szent Pál még visszaküldi a rabszolgát gazdájának. Pál radikálisan ragaszkodik a személyes méltóság értékéhez, de nem robbant ki forradalmat a rabszolgaság megszüntetéséért. Még nincs itt a történelmi idő, de már ezzel a gesztusával is elindítja a történelmi idő megérését. Az Egyház nemcsak figyel az idők jeleire, nemcsak passzívan várja, hogy kedvezőbbek legyenek az idők jelei, hanem maga is elindítja azokat a csírákat, melyek majd megérlelhetik az időt. Ferenc pápa éppen ezt teszi: megérett az idő a halálbüntetés megszüntetésére, ugyanakkor érlelni is akarja a történelmet a személyes méltóság fokozottabb tiszteletére, minden országban.
Amikor a pápa tanítását összevetik a korábbi egyházi álláspontokkal, más pápák tanításaival, akkor éppen a változatlan részre kellene figyelni: igenis az Egyház kezdettől védi a személyes méltóságot, az istenképiséget és a kiengesztelődés fontosságát. Nemcsak annyi a folytonosság, hogy Szent II. János Pál pápa és XVI. Benedek is sürgették a halálbüntetés határozottabb elítélését, hanem valóban az „evangélium fényében” kezdettől jelen van a személyes méltóság védelme és a kiengesztelődés jelentősége az egyházi tanításban. Ebben a folyamatban persze további tanfejlődés és pontosítások várhatók, hiszen a világ megértése változik. Olyan, mintha egyre élesedne a látásunk, s az örök igazságokat differenciáltabban tudjuk kenotikusan „lehozni” a történelem nyersanyagába. Például korábban a halál pillanatának a légzés és keringés összeomlását tartották, ma az agyhalál beálltával azonosítjuk. Évtizedek múlva talán az agyhalálban is felfedezünk fokozatokat, s akkor halál beálltát újra pontosítani kell. Szintén differenciáltabb értékelés alá esik a fegyverkezés: a fegyverek egyre inkább tömegpusztító hatásúak, irdatlan erővel terjesztik, torzítják a gazdaságot, és egyes országok is hatalmas profitot húznak belőle. Erkölcsileg egyre tarthatatlanabb a fegyverkezésről nem szólni, nem differenciálni. Az Egyház tehát teszi a dolgát: egyre jobban kibontja a legfőbb értékeket a történelmi idők jeleire figyelve. Ebben különbözik némely jogvédő szervezettől és más világvallásoktól, hiszen ezeknél olykor fanatikus jogvédelmet látunk a többség kárára, vagy éppen „transzcendens eltekintést” a történelmi helyzettől.
A halálbüntetés egy morális kompromisszum
A briliáns gondolkodású és éleslátó Klaus Demmer teszi fel a kérdést: létezik egyáltalán jog a halálbüntetéshez? Amikor erről a kérdésről gondolkodunk, nem arról van szó, hogy az Egyház megadná bárkinek is a jogot a halálbüntetéshez, hanem annak eltűréséről. Jog és kötelesség a személyes méltóság védelméhez van, jog és kötelesség a jóra van. Az állam első célja a közrend és a közjó megvalósítása, az ártatlanok megvédése, ehhez csak eltűrt eszköz a halálbüntetés. Amíg nem lehetett más eszközzel biztosítani, addig az Egyház is el tudta fogadni az államnak ezt a tettét, de mindig voltak a keleti és a nyugati Egyházban is olyanok, akik határozottan tiltakoztak a halálbüntetés ellen. Mára éppen azt vitatja a pápa: szükség van-e még erre a kompromisszumra? Látni kell: a pápa éppen nem lazítani akar, hanem éppen radikálisabb lenni a személyes méltóság tiszteletében és a mindennemű kiengesztelődés (személyes, társadalmi, etnikai, vallási) előmozdításában. Éppen azt sürgeti, hogy találjanak az államok más, vértelen módot az ártatlanok személyes méltóságának megvédéséhez. Az Egyház az eddig megtűrt kompromisszumban lépni kíván egyet előre.
A halálbüntetés kérdésénél egy minőségi morális kompromisszummal állunk szemben. Eleve rossz irányba kezd gondolkodni a témáról, aki nem ismeri a kompromisszum kényes teológiáját. Először is a két végletet érdemes kizárnunk: az egyik véglet minden kompromisszumot az ördög művének tart, ők könnyen csúsznak fundamentalizmusba és rigorizmusba. Nem gondolják meg, hogy teremtményi helyzetünkből fakadóan állandóan kompromisszumra kényszerülünk, például az időbeosztásunk is kompromisszum. Az alázat és az engedelmesség magasiskolája ez. A másik véglet eleve a kompromisszumot célozza meg, eleve a megalkuvást, a könnyebb utat keresi. Ők könnyen csúsznak lazaságba, langyosságba. A kompromisszum teológiája hangsúlyozza: lehet erkölcsileg felelős kompromisszumot kötni, ha a szemünk előtt a fő cél lebeg, s az adott történelmi helyzetből igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni. Nem jelenti a gerinc feladását, ha „mentjük a menthetőt” egy nehéz történelmi helyzetben. De csak akkor vállalható egy erkölcsi kompromisszum, ha azonnal lépünk egyet előbbre, mihelyt lehetségessé válik. Azaz nem áll meg az eszkatologikus úton. A megalkuvástól éppen ez különbözteti meg. Bár az Egyház elismeri, hogy korábban megtűrhető volt a halálbüntetés állomása, de megváltoztak és meg is kell változniuk az időknek, hogy túllépjünk ezen az állomáson.
(A következő lapszámunkban olvashatják a teológusi vélemény II. részét.)
