Kodolányi János regényeposzában egy bölcs, öreg rabbi, Jochanan ben Geula meséli el tanítványának, Élisának Mósze történetét, hogy okuljon belőle a jelenkor és a jövendő. Kodolányi történelmi regényt írt, de nem a fogalom hagyományos értelmében. Másik két, az emberiség ősi korszakában játszódó regényéhez, a Gilgames-eposzt feldolgozó Vízözönhöz és az Új ég, új földhöz hasonlóan Az égő csipkebokorban is arra törekedett, hogy a konkrét történeten túl a kozmikus, transzcendens Alap, a Teremtő és a teremtmény örök kapcsolatát mutassa be.
Kodolányi bölcs és sokat tapasztalt rabbija egy olyan világról mesél, amelyben az emberek elfordultak Istentől, s ennek következményeként egyre mélyebbre süllyednek. A régi rend megbomlik, eluralkodik a zűrzavar, az öröknek hitt értékek devalválódnak. A mindenkiből kiábrándult, csalódott emberek egy részében ugyanakkor nagy a várakozás a Szabadító, a Messiás iránt, ugyanúgy, mint Jézus születésekor a zsidóságban.
Kodolányi regényében Ekhnaton fáraó idejében játszódik a történet központi, több évtizedet átfogó cselekménye. Ekhnaton Kr. e. 1364 és 1347 között állt Egyiptom élén, a zsidók Egyiptomból való kiűzetése pedig a legújabb kutatások szerint Kr. e. 1250–1220 körül zajlott, vagyis II. Ramszesz (Kr. e. 1290–1224) és Merneptah fáraó uralkodása (Kr. e. 1224–1204) idején. Az égő csipkebokorban viszont a kivonulás az Ekhnatont követő fáraó, Szemenkharé uralkodása (Kr. e. 1350–1347) idején megy végbe.
A könyvben a mesélő, Jochanan ben Geula által ábrázolt Mósze teljesen elüt a Biblia Mózesétől. A híres ókori zsidó tudós, Philón gnosztikus judaizmusának elemeit is felhasználó regényben Mósze és Ekhnaton egészen közeli rokonok, egy időben születnek. Mósze nem zsidó, édesgyermeke Szetamon egyiptomi hercegnőnek, III. Amenhotep és felesége, Tiy leányának. Kodolányi egyrészt a zsidók alapvető hagyományára támaszkodik – Mózes az ő legnagyobb prófétájuk, aki felébresztette népe lelkiismeretét –, másrészt az egyiptomiakéra is: az ő emlékezetükben Mosze úgy él, mint egy nagy tudású ember, aki sokat köszönhet az egyiptomi tudománynak. Két Ramszesz-korszakbeli papirusz is említ egy Mosze nevű különleges személyt, aki hatalmas befolyással rendelkezett: jogában állt büntetést kiszabni egy vétséget elkövető hivatalnokra, és egészen hihetetlen módon elmozdíthatott a helyéről egy vezírt. Így felmerül a kérdés, ha Mózes és Mosze ugyanaz a személy volt, a zsidók ősprófétája és vallásuk megalapítója nem lehetett-e valamelyik fáraó jobbkeze?
Tudjuk azt is, hogy a Kivonulás könyvében (3–4) és másutt is, Isten személyesen szólítja meg Mózest. Ekhnaton is állította, hogy Aton isten részéről közvetlenül érte a kinyilatkoztatás, amelyre aztán a Napisten vallását építette. Mózes és Ekhnaton egyformán kapcsolódott Istenhez, és egyformán kínálta fel másoknak a kinyilatkoztatást, amelyben maga részesült. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyiptomiak hite szerint minden fáraó közvetlen kapcsolatban állt az isteni hatalommal, annak képviselője volt itt a földön, és egész Egyiptom szellemi atyjaként tisztelte.
Kodolányi regényében Szetamon hercegnő egy ifjú, hős egyiptomi kapitánytól esik áldott állapotba, aki személyesen nem jelenik meg a történetben. Szetamon érdek nélkül szereti, és olyannyira tiszteli, hogy ki sem ejti Mósze apjának nevét. A szerelemgyerek Mósze születése egybeesik Ekhnaton világra jöttével, így tehát anya és leánya együtt szülnek. A Bibliában (Kiv 2,1–10) Mózes izraelita anyja kénytelen eltitkolni fia születését, majd rejtegetni a gyermeket, nehogy áldozatául essék a fáraó parancsának, mely szerint meg kell gyilkolni az újszülött zsidó fiúkat. A fáraó leánya, amikor megpillantja, megszánja a gyékénykosárban bújtatott csecsemőt, magához veszi, és a gyermek anyját teszi meg annak dajkájául, hogy szoptassa, majd amikor a fiú felnő, udvarába viteti, és fiaként neveli. Kodolányi megváltoztatja az eredeti történetet: Szetamonnak kell rejtegetnie házasságon kívül született csecsemőjét – nehogy áldozatául essen a gyilkos hatalmi harcoknak –, kezdetben nem is meri magánál tartani Mószét. Ezért gyékénykosárba teszi a gyermeket, és nevelését a Lévi törzséből származó Amram főpap feleségére, Jozabétre bízza, akinek már van egy lánya, a prófétai képességekkel megáldott Mirjam, s egy fia, a Mószével egy időben született Aharon. (A Bibliában Jokebed és Amrám Mózes vér szerinti szülei, Mirjam a nővére, Áron pedig Mózes édestestvére és szája – tudjuk, hogy Mózes nehéz beszédű volt). Amikor Mósze nagyobbacska lesz, Szetamon magához veszi, és taníttatja. A regény szerint a héber törzsek közül egyedül Lévié az, amely az egyiptomi szolgaság több évszázada alatt is hűséges maradt Izrael Istenéhez, így az Úr méltónak tartja arra, hogy e törzsben nevelkedjék a választottja.
A regényben ábrázolt, bálványoknak áldozó, de a valódi Istent megtagadó sötét világból két személy emelkedik ki világító fáklyaként, Mósze és Ekhnaton. Mósze többféle kísértésnek van kitéve: el kell utasítania a gyönyörű egyiptomi lány, majd később Ekhnaton felesége, Nefertiti szerelmét, önkéntes felkínálkozását – ha engedne neki, azzal veszélyeztetné küldetése beteljesülését. Ellen kell állnia anyja, Szetamon nagyravágyásának is: az ő legfőbb álma, hogy Mósze legyen a fáraó, vagyis a fiát használná fel a testvére, Ekhnaton ellenében. Mószénak tehát le kell győznie a testi vágyat és az uralkodói ambíciókat is. Időnként meginog, ám végül győzedelmeskedik, mert bár valóban csak akarnia kellene, hogy megszerezze magának Nefertitit, s ezzel együtt a korlátlan fáraói hatalmat is, ő fölfelé tekint, s az Egyetlen, a Mindenható akaratát fürkészve felismeri: Istentől kapott küldetése az, hogy egy kis népet visszavezessen a Teremtőhöz, megmutatva az emberiség valódi hivatását más népeknek is.
Mószét és Ekhnatont szellemi-lelki kapcsolat fűzi egymáshoz, valódi barátság, testvéri szeretet. Még Istenről szóló látomásaik is hasonlóak. Mindketten az Egyistenben hisznek, noha annak más-más megjelenési formájában. Lényeges különbség azonban, hogy a fáraó által vallott isten Aton, a Napkorong, míg Mósze Istene az egész mindenség Ura és Teremtője.
Ekhnatont sem az anyagi, lelki és szellemi nyomorban élő nép, sem a hatalmi viszálykodásba belemerült uralkodóréteg nem érti meg. Mindenütt „gyűlöletes és gyalázatos álmodozó”-nak csúfolják. Ahogyan Jézus mondja Máté evangéliumában: Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de aki kitart mindvégig, az üdvözül (Mt 10,22), valamint János evangéliumában: Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ (15,18–19). Mósze joggal mondja: a szeretet himnuszában bízó Ekhnaton Bukni fog, de olyan dicsőségesen, ahogy még senki! Bukásának fénye beragyogja az eljövendő évezredeket, és nem lesz hiábavaló.
Kodolányi fáraója is a kereszténység, Jézus egyik előfutárának tekinthető tehát. Ekhnaton a szeretet hatalmát hirdeti egy erőszakos, képmutató világban, ahogyan Jézus is a szeretet parancsát hagyta tanítványaira: Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,12–13).
Megváltó halálával Jézus az önfeláldozó szeretet örök példáját adta nekünk. A regénybeli Ekhnaton is a végsőkig, egészen haláláig kitart a szeretet Istene mellett, nem hajlandó megtagadni, inkább világi hatalmát hagyja veszni. S mint megannyi keresztény szent és vértanú, testének hanyatlásával párhuzamosan lelkileg egyre erősebb lesz, mind közelebb kerül Istenhez.
További Jézus-motívumok is találhatók a regényben. Mószét mint egyiptomi herceget a főpapok bevezetik az ősi misztériumokba, hogy a teljes tudással felvértezve legyőzhesse a különböző kísértéseket. Megismeri az élet és a halál viszonylagosságát, hogy ezáltal visszakerülhessen az isteni, mitikus ősállapotba. Beavatása három napig tart. A szertartás részeként keresztre feszítik, s a felügyelő leköpi és gúnyosan arra biztatja, hogy jöjjön le a keresztről, ha tud. Jézust is sokan gúnyolták a feszület körül állók közül (Mt 27,39–44). A kereszten függő Mósze retteg a megsemmisüléstől. Tudjuk, hogy Jézusnál is volt egy pillanat, amikor erőt vett rajta a félelem, az Istentől való teljes elhagyatottság érzése: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! (Mt 27,46). Mószét három nap után emelik ki a szarkofágból, vagyis a halál csarnokából. Ezzel másodszor is megszületett. Három fehér ruhás asszony ápolja, ahogyan Jézus feltámadását követően is három asszony – Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme – megy a sírhoz (Mk 16,1). A beavatás után Mósze így válaszol a főpapnak arra a kérdésére, hogy mi az igazság: Isten: világosság, a világosság: Isten, az ember: világosság és minden világosság. János evangéliumának elején pedig ezt olvashatjuk: Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte föl őt (1,9–10).
A főpap másik kérdésére, hogy milyen tilalmak és kötelességek vonatkoznak rá, Mósze így felel: Kötelességem az embereket a világosság felé vezetni. Velük s az egész világegyetemmel együtt a világosságba jutni (…) Tilos a gyűlölet, az irigység, tilos a bosszúállás. Tilos a szegények, az elhagyatottak, a nyomorultak, a rabszolgák, az eladottak, gyengék, gyámoltalanok állapotával való visszaélés. Tilos az emberek megkülönböztetése, mert az ember: egy, mint az Isten is egy. Mindezek szintén nagyon közel állnak az evangéliumokra épülő keresztény tanításhoz.
A regénybeli Mósze minden mögött az isteni értelmet keresi, de Izrael népe képtelen követni őt ebben. Isten és követője, illetve a nép nagy része között áthidalhatatlan a szakadék, ugyanúgy, ahogyan minden korban. A hatalmas bölcsességgel megáldott Mósze felismeri, amit a nép nem: a Teremtő nem kényszeríti akaratát senkire, csak azokhoz hajol le, akik hajlandók elfogadni létezését, és követik őt: Isten csak azokért nyújtja ki hatalmas kezét, akik kinyújtják kezüket Istenhez. Mert a kéz, amely megragadja az ember kezét a mélységben, ugyanaz, amely megragadja Isten kezét a magasságban.
Isten már születésünkkor mélyen a lelkünkbe vési igazságát, ám rajtunk múlik, hogy ezt felismerjük-e. Nem teszi kötelezővé azt sem, hogy kövessük tanítását. Erről mindenki maga dönthet. Miénk a felelősség a döntéseinkért, de a következményekért is. Örök, ám soha be nem teljesülő, gyönyörű álom marad Mósze vágyálma: Az ember kiemelkedik süllyedtségéből, nem a föld, a világ, hanem Isten gyermeke lesz. Valóra válik a régi bölcs igazsága: „Az Isten: világosság, a világosság: Isten, az ember: a világosság, minden: világosság!” Akkor az idő megáll, minden visszájára fordul, az ember a világmindenséggel együtt visszatér oda, ahonnan kiszakadt, az Egybe. Ez lesz a tökéletes állapot, áldozatra sem lesz szükség.
A végső állapot tökéletessége némi hasonlóságot mutat a buddhizmus hitével, amely szerint egy embernek több élete is lehet a földön, míg végül a tökéletességre eljutva egyesül az isteni világmindenséggel, és a Nirvánába jut. Kodolányi azonban nem beszél megsemmisülésről, sőt, így fogalmaz: Hogy eljöjjön a Megváltó, s éljen az ember (…) Te az Ég boldogságát ígérted a világnak (…). Mósze éppen ezért nem fél a pokoltól, ahol legalábbis a remény mindenképpen megsemmisül. Isten csókját követően a „Létbe” megy át. Az pedig, hogy a végső megvilágosodást mintegy köztes állapotban – ugyan meghalt már, de a lelke még visszajár – éri el, azt a reményt is megadja az olvasónak, hogy Isten kegyelméhez eljutni sohasem késő. Ám ez egyúttal figyelmeztetés is arra, hogy az ember természetes állapota Isten közelségében élni, s az ebből való kiszakadás egyenes következménye az emberiség ezernyi baja, tragédiája. Ez Kodolányi János roppant sokrétű regényeposzának talán legfontosabb, minden korban érvényes gondolata.
